A II. világháború után, az iskolák államosításával és a katolikus és református leánygimnáziumok összevonásával jött létre a Szenczi Molnár Albert Leánygimnázium. Az iskola harmadik igazgatója, dr. Simon László 1953-ban kérelmezte, hogy az iskola felvehesse az 1948-49-es szabadságharc hősnőjének, Bányai Júliának nevét. A 60. születésnapját ünneplő intézmény az elmúlt hetekben színes programsorozatot szervezett. Többek között régi tanár-diák találkozót és iskolatörténeti kiállítást rendeztek. A hatvanéves alma materről az egyik mai diák összegzését adjuk közre az alábbiakban.


A legelső tanítási napon félénken ültem a padban, és nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy nyolc évig ebbe az iskolába fogok járni. Nyolc év nem túl hosszú idő, sőt sok szempontból igen rövid, azonban egy tízéves gyerek számára majdnem annyi, mint az egész addigi élete. Most, hogy gimnáziumi éveim vége felé járok, már én is tudom, milyen gyorsan telnek az évek. Igen, az évek valóban elrepülnek, de a negyvenöt percek néha olyan csigalassúsággal haladnak, hogy a diák végleg feladja a reményt: valaha is vége lesz az órának.

Azt hiszem, nincs még egy olyan szakasz az ember életében, mikor annyit változna, mint a középiskolás évek alatt. Változnak a tanáraink, az iskola, de a velük való kapcsolatunk alakul át leginkább. A nyolc év során kitapogatjuk a korlátokat. Talán nem tudatosan tesszük, egyszerűen benne van a diákvérben. Melyik tanárnál mit szabad, és mi a tilos, mit lehet mondani, és mit nem kell szóba hozni.

Úgy tűnik, mintha az iskola is megváltozna néhány év alatt. Kevésbé félelmetes, inkább olyan, mint egy régi jó ismerős, akinek a mindennapi szeszélyeitől nem kell tartani. Minden szegletéhez kötődik valamilyen emlék. Akkor is ezekben a padokban ülünk, amikor kint szikrázó napsütés van, akkor is, amikor szakad az eső, és az egész iskola olyan, mintha takaróba burkolózna, és csak arra várna, hogy lefekhessen aludni. Egyszer bent maradtam az iskolában sötétedés után. Végigsétáltam a kihalt épületen, bementem az osztálytermünkbe, ami hihetetlenül kopárnak tűnt a jól megszokott rendetlenség nélkül. Legalább két percig álltam álmélkodva az ajtóban. Nem mintha olyan nagy csoda lenne egy sötét helyiség padokkal és székekkel, de én sosem láttam ezt az arcát a teremnek azelőtt. Olyan érzésem volt, mint mikor alvás közben meglesnek egy hiperaktív kisgyereket.

Természetesen vannak dolgok az iskolánkban, amihez meg kell érnünk. Az egyik ilyen a menza. Az ötödikesek küzdelmes harcot vívnak, hogy sorra kerüljenek az ebédlőben, aztán minden logikát megcáfolva esznek néhány falatot, és elrohannak. A nagyobbak fintorogva betömik az ebédet, aztán ők is elmennek. Az igazán érett diákok azonban megadják a módját az evésnek. Az ötödik óra után az iskolában terjengő illatok alapján próbálnak következtetni a menüre, a hetedik órában már minden harmadik gondolatuk az ebéd. Aztán igen rövid sorbaállás után hosszú időt töltenek el az ebédlőben. Őket méltán nevezhetjük érett felnőtteknek.
Az én iskolám különleges iskola. Különleges az illata, és az egyik terem ablakán keresztül mindig kék az ég. Különleges iskola, mert itt jöttem rá, mi az, ami igazán érdekel, és mi az ami nem annyira, mi az, amire alkalmas vagyok, és mire nem…
Az én iskolám a Bányai Júlia Gimnázium.

(a fennállásának 60. évfordulóját idén ünneplő Bányai Júlia Gimnázium végzős diákja)