Az emberi lélek mélységeit festette meg1873. márc. 28.

150 éve, 1873. március 28-án született Nagy István festőművész. A modern magyar festészet realista és konstruktív szárnyának egyik legegyénibb képviselője volt. Elsősorban az erdélyi havasok komor világát, az alföldi falvakat, tanyákat, a legelésző állatokat és az élet barázdálta arcú parasztokat festette meg. Képeinek egy jelentős része a Farkas–Glücks-hagyaték révén Kecskeméten, a Képzőművészeti Gyűjteményben tekinthető meg.

Aa Hargita megyei Csíkmindszenten látta meg a napvilágot. Tanítói oklevelét 1892-ben Kolozsvárott szerezte, ezután Homokmégyen tanított. Festészeti tanulmányait Kelety Gusztáv ösztönzésére kezdte el. A budapesti Mintarajziskolában Székely Bertalan mellett tanult, majd Münchenben és Párizsban képezte magát. 1902-es itáliai útja után visszatért szülőföldjére, Csík megyében telepedett le, és a Gyilkos-tó környékén dolgozott.

Az I. világháború idején a 24. székely gyalogezred népfelkelőjeként egy festőcsoportba került, ahol a parancsnok által meghatározott harctéri jeleneteket kellett megörökítenie. Legfontosabb művei azonban nem a háborút, hanem annak elszenvedőit ábrázolják: az egyszerű katonákról rajzolt arcképei a magyar portréfestészet legjelentősebb darabjai közé tartoznak.

1920-ban Budapestre költözött, de ideje nagy részét az Alföldön töltötte. Koszta Józseffel Szentesen, később Kecskeméten, majd Baján tevékenykedett, ahol 1932-ben végleg le is telepedett. Ott dolgozott haláláig, 1934-ig.

Egész életében jellemző volt rá, hogy hosszú, akár több száz kilométeres útjait is gyalogszerrel vagy szamaras kordéval tette meg. Sosem volt műterme, de még saját háza, lakása sem. Mindig másoknál, családtagoknál, barátoknál és mecénásoknál húzta meg magát, képeit pedig a természetben, vándorlásai során készítette. Művein látszik az elementáris élmény, melynek nyomán alkotásai megszülettek. Akárcsak Mednyánszky, ő sem sajnálta az időt és az energiát, folyton kereste a témát, a motívumot, a számára megfelelő modellt.