A TI MUNKÁTOK NEM HIÁBAVALÓ AZ ÚRBAN70

A 70 esztendős Szabó Gábor köszöntése

- Mi indította el esperes urat a papi pályára?
Anyai nagyapám lelkipásztor, később a püspöki hivatal vezetője, édesapám szintén lelkipásztor volt, Édesanyám tanítónő, hárman voltunk testvérek. Mint lelkészgyermek előtt, minden ajtót elzártak 1954-ben, végül a jó Isten ajtót nyitott a csurgói volt református gimnáziumba. Így jött el 1958, amikor a János 17:3 igéje elindított: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, az Úr Jézus Krisztust.” Ez adott egy olyan lelki döntésre segítő hajlandóságot, amelynek alapján jó szívvel mentem el Budapestre, a Teológiai Akadémiára. 1958-at írtunk akkor; ott egy nagy létszámú évfolyam indult. Felsőbb tényezők egy évvel később az évfolyam 40 százalékának az elküldésére utasították a teológiát. A következő lépés, ami engem tovább erősített elhívásomban, az az, hogy én maradtam. Így lettem aztán lelkipásztor. Balatonfüreden szenteltek fel. A pályámon mindvégig fontos volt a gyülekezetépítés és -irányítás, de mindenekelőtt az a közösségi munka, amely később elfogadtatta velem a megyei vezetésre való hívást, hogy esperes lettem. Veszprém, Csősz (Mezőföldi Református Egyházmegye), Kiskunhalas, Kecskemét; így haladt az én életutam. Most a kecskeméti egyházközségben vagyok nyugdíjasként még egy rövid időre hivatalos szolgálatban. Jelenleg az igazgató tanács elnökeként a kollégium és a kollégiumi intézmények ügyeit kell gondoznom. 2005-ben lemondtam az esperesi szolgálatról, súlyos szívműtétem után. Egyházmegyém és elöljáróim elfogadták lemondásomat, de a tiszteletbeli esperes címet felajánlották. Örömmel elfogadtam.
                                                                                                                          Igehirdetés közben

- 25 éve Kecskeméten. Fajsúlyos alkotó időszak.
Amikor a kecskemétiek 1985 novemberében meghívtak és megválasztottak lelkipásztorul a Kecskemét Keleti-Egyházrészbe, akkor én már esperes voltam. Az év utolsó napján ideköltöztünk, négy gyermekkel. Nagy szeretettel fogadtak. A Kecskeméti Református Egyházközség Isten igéjét szerető, lelkipásztorát tisztelő közösség. Nagytiszteletű Varga Lászlóval (Kecskemét Nyugati-Egyházrész lelkipásztora) dolgoztam együtt. A szolgálatot meggyőződésem szerint korrektül megfeleztük. Jómagam a megyei ügyekkel foglalkoztam, és igyekeztem a lelkipásztori feladatoknak maximálisan megfelelni. Pár év és változtak az idők. A semmiből kellett indítani az iskolát 1990. szeptember 1-jén. A következő évben már az Ókollégiumért folytak a tárgyalások. Majd visszakaptuk az Újkollégiumot. Felépítettük az internátust, a konviktust, később a Sion házakat lépésről-lépésre, befejeztük az Emmaus házat, elindítottuk az óvodát. Mindezzel igyekeztük a város ilyen irányú igényeit kielégíteni a mi sajátos, ősi hagyományainknak megfelelő biblikus és szerény konzervatív módján, mégis szigorúan, és modern rendszerben. Az a bibliai ige járt előttünk, amelyik ezt mondja: „Az Úr Isten nagy tetteivel járunk.”

Konfirmandusok egy csoportjával

- Mi a legfőbb értéke az elmúlt hét évtizednek?
A lelkipásztori pálya egy odaszánt élet. Ezen belül voltak korszakok; például, amikor az egyház teljesen be volt zárva a templom négy fala közé. Egy nagyon fontos misszió volt az országos református kántorképző Debrecenben, aminek a szervezésében és működésében közel két évtizedig benne voltam. Az ifjúsági munka is egy korszak az életemben. Aztán volt egy másik: az egyházvezetés három évtizedig, abból húsz év esperesi szolgálat, de ott volt a komoly zsinati törvényalkotói munka, és a zsinati tanácsban a jegyzőség. A családi háttérről pedig: ma 20 fő a közvetlen család, és természetesen van nekem egy nagy családom is: a gyülekezet, a Magyarországi Református Egyház. 

Varga Nándor elnöklelkésszel
és Szenes Márton gondnokkal
a január 31-i istentiszteleten,
amelyen születésnapja alkalmából
köszöntötték a kecskeméti hívek.

- A hitvallásban lehet-e mérleget vonni?
Mennyei Atyám mindig adta a hit ajándékát. Akkor is, ha lelkileg, vagy fizikailag rossz állapotban voltam. Isten, könyörülő szeretetével akkor is adta az üzenetet, ott lebegett előttem az ige: „A ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.” A szolgálatomat igyekeztem a három „H” betű köré csoportosítani: hittel, hűséggel és humorral ellátni a szolgálatomat. Azt éreztem, hogy a „savanyú uborka” keresztyénség nem vonzó. Akinek nincs a Krisztusban öröme, hogyan is éli meg azt a csodát, hogy Isten szeretete lehajol hozzánk, megbocsát és felemel, és azt mondja: „Eredj el, és többé ne vétkezzél!” Egész életem útján Isten hűsége, ajándékozó szeretete és őriző jósága kísért. Kálvin jelmondatával mondom én is: Soli Deo Gloria – Egyedül Istené a dicsőség!

Varga Mónika