A HÓNAP MŰVÉSZE: Törőcsik Jolán intarziaművész70

70 éves Törőcsik Jolán intarziaművész, Tiszakürt díszpolgára. 1944. március 24-én született. A kunszentmártoni József Attila Gimnáziumban érettségizett. Volt műszaki rajzoló, cipőtervező, rajzfilmes. Első faintarziáit 1967-ben készítette. 1980-ban a Bács-Kiskun Megyei Tanács ösztöndíjasa lett, 1985-ben a Szakszervezetek Bács-Kiskun Megyei Tanácsa művészeti díjban részesítette. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (korábban a Képző- és Iparművészeti Alap) és az Intarziaművészek Világszövetsége tagja. Számos egyéni és csoportos kiállításon mutatkozott be. Murális munkái Kecskeméten, Kiskunhalason, Sopronban, Szegeden és Budapesten is megtalálhatók. A faanyagok természetes mintázatát, erezetét felhasználva építi fel különleges, eredeti hatású kompozícióit. A Kecskeméten élő intarziaművész 1984 óta nemcsak készíti műveit, hanem tanítja is. A néhány évvel ezelőtt megjelent „az intarziás” című könyvében negyven év tapasztalatát, szépségét, tudását és természetesen az alkotásait osztotta meg az olvasókkal.

„A Szolnok megyei Tiszazugban – ahol a Tisza több kis falvat ölel át – egy kis településen, Tiszakürtön születtem 1944-ben. Anyám őseitől örökölt nádfödeles vályogházban láttam meg a napvilágot. Akkor még utcasorok voltak az ilyen házakból, ma már legfeljebb skanzenekben látni ilyet. A búbos kemence melege, a gyermekévek tiszta lélegzetű falusi léte határozta meg akkori életemet. Az emberek, az állatok, a növények illatokkal meghatározható közelsége volt a természetes közegem. Még emlékszem a petróleumlámpa fényére és arra a hatalmas eseményre, amikor bevezették a faluba a villanyáramot. Akkor voltam hatéves.

1950-ben lettem iskolás. Nagyon szerettem a tanáraimat, és nagyon szerettem Tiszakürtön iskolába járni. Kisgyermeki odaadással próbáltam megfelelni minden otthoni és iskolai elvárásnak. Az iskolában fennhangon énekeltük, hogy «Rákosi Mátyás én is a tied vagyok.... », a kis néprádiónkkal pedig együtt fújtam, hogy: «... és a szééél, és a szééél, vidám bővérű nótára kééé, a néép te vaaagy, a fiatal büszke erőőő, üdvözléégy, üdvözléégy, Moszkva csillogó drága kőőő». Apám otthon nagy Magyarországot siratta, és titokban a baráti összejöveteleken az erdélyi himnuszt énekelték. Nekünk, gyerekeknek semmiről sem volt szabad beszélnünk amit otthon hallottunk, mert azzal riogattak bennünket, hogy akkor elviszi apát az ÁVÓ.

Elsőáldozó lettem és kisdobos. Április 4-én a felszabadulásunkat ünnepeltük, húsvétkor pedig Jézus feltámadását. Megtanultam kezem összekulcsolva imádkozni és őrsvezetőként tisztelegni.

Pihenőben (1985)

Érettségi után a jászberényi Tanítóképzőbe jelentkeztem, ahol ének-zene, rajz és irodalom volt a felvételi anyag. Nem vettek fel. Én is megírtam a szokásos fellebbezést. A válaszban annyi állt, hogy mindenből jeles lettem, de az «egyéb» származásom miatt a következő évben próbáljam meg újra. Ekkor szakadt le a szememről örökre a mindent szépnek látó gyermeki hályog, szűnt meg a körülvevő világ iránti bizalom, és egy pillanat alatt felnőtté váltam.

Kecskemétre kerültem egy gyárba kultúrosnak. Műsorokat szerveztem és muzsikáltam. Albérletem berendezése egy vaságy és egy fogas, de kályha nincs, pedig kemény tél volt.

1963. A bátyám beíratott Pesten a Bánki Donát Gépipari Technikum műszaki rajz szakára. Közben a Marha-vágóhíd irodáján dolgoztam, mert ott mindig kaptunk jutalékhúst meg szalonnát, és a bátyám örökké éhes volt. […] Mire megkaptam az oklevelemet a bátyám tíz kilót hízott, én pedig ugyanennyit fogytam. Szüleim nagyanyámmal együtt közben Martfűre költöztek, egy kétszobás, második emeleti lakásba. Anyám hazahívott, hogy összeszedjem magam. Nagyanyám kapta az egyik szobát, a másikban én voltam a szüleimmel.

1964. Felvettek a Tisza Cipőgyárba műszaki rajzolónak, majd évek múlva, egy jeligés pályázat megnyerése után cipőtervező lettem.

Íróasztal volt a műhelye (1976)

Kecskeméten terveztek egy társasházat, barátaim kinyomozták a feltételeket. Anyámmal elmentünk lefoglalózni. Csak a belépő összegre három évig rakosgattam a pénzem, pedig anyám is segített. Apám nem. Egy fillérrel sem.

1970. Kecskemét. Édes Istenem! Megérkeztem a saját lakásomba! Van saját szobám, saját asztalom és persze harminc évre felvett hitelem. Martfűtől való búcsúzásomkor sokat látott, öreg, tapasztalt kollégáim és barátaim azt mondták, hogy ha az elmúlt hat évet kibírtam, higgyem el, hogy mindenhol könnyebb lesz, és mindenhol megállóm a helyemet. 

A Kecskeméten megalakuló első vidéki Rajzfilm Stúdió felvételit hirdetett. Én is jelentkeztem. Voltunk vagy kétszázan jelentkezők. Végül a 15 alapító tag között én is ott lehettem. Elvégeztük a Rajzfilm Akadémiát és számomra kinyílt a világ. Mindent tanultunk, mi szívemnek kedves volt. Modell utáni rajzot, pantomimot, krokikat, plasztikákat, zenét, ritmust, esztétikát, és az egész rajzfilmgyártás folyamatát.

1975. Megnyílik az első önálló intarziakiállításom Kecskeméten. Nagyon kicsike, de az enyém. Ettől kezdve folyamatosan kaptam a meghívásokat kiállításokra. Elindult a szekérkém, és ennek a gördülését hernyók már nem tudták megakadályozni.

1978. Kiváltam a rajzfilmstúdióból, és végleg az intarzia mellett köteleztem el magam. Lehetőség nyílt arra, hogy egy-egy nagy múltú gyár művészekkel kössön szerződést, és a havonta juttatott ösztöndíj értékét művészeti alkotásokkal egyenlítsék ki. Engem is foglalkoztatott a Szerszámipari Művek, majd a Konzervgyár. Ma is hálás vagyok ezért a lehetőségért. Otthon dolgozhattam, vállalhattam kiállításokat, készíthettem pályázatokat.

Tiszakürti iskolai fal

Összegezve, rövidnek tűnő életemre visszatekintve, meggyőződésem, hogy minden mellékutat be kellett járnom. Mintha valaki fogta volna a kezemet, mintha minden azért történt volna, hogy intarziás lehessek."

(Részletek Törőcsik Jolán "az intarziás" című könyvéből.)

TÁMOGATÓINK