A család a legfontosabb, a többi mit sem ér75

Tudós irodalomtörténész, négy évtizeden át a Forrás szerkesztője, megszámlál-hatatlanul sok cikk, tanulmány szerzője, könyvek írója és lektora, számos elismerés birtokosa, így például Kecskemét díszpolgára. Önmagát azonban mindig tanárnak tartotta. Dr. Szekér Endre, sokak Bandija, Bandi bácsija júliusban töltötte be a 75. életévét. Tanáraival-tanítványai-val, pályatársaival-kollegáival „összeöregedve” ma sincs céltalan perce, órája. Rendületlenül olvas, leveleket ír, és persze dolgozik, most éppen a közeljövőben megjelenő új kötetéért, a Márairól szóló írásainak gyűjteményes kiadásáért aggódik. Boldogan tekint a körülötte forgolódó feleségére, közben mesél életéről és persze az igazán „fontos” dolgokról: a családról, gyermekei sikereiről, tündér-unokáiról.
    Szekér Endre feleségével és gyermekeivel

Gyermekkor

Értelmiségi családból származom. Édesapám gyógyszerész, nagyapám református lelkész, dédapám mérnök-tanár, Jedlik Ányos tanítványa volt, aki 48-as főhadnagyként Világos után Pesten, az Újépületben, majd Kufsteinben raboskodott. Egész életemet befolyásolta ez a környezet, a kor, ezek az évtizedek. Mindkét nagyapám művészet-pártoló volt, egymással versben leveleztek. Tekintélyes könyvtáraikban sok időt töltöttem. Hálás vagyok nagynénéimnek is, akiktől első könyveimet (Új Idők Lexikona, Tolsztoj: Háború és béke, Swift: Gulliver utazásai) kaptam. Mesékre nem emlékezem, de arra igen, amikor Édesapám Arany János Fiamnak című versét fölolvasta nekem. Könnyű volt tehát belenőni az irodalomba!

Gyermekként nagyapjával 

Gyerekként „átéltem” a második világháborút; láttam zsidóüldözést, a repülők ránk irányított géppuskázását. Édesapámat behívták katonának, szörnyű bombázások idején másokkal együtt én is rettegtem az óvóhelyen. A front közeledtekor Nyugatra menekültünk, eljutottunk Bécsig. A Pazmaneumban voltunk, s láttam, amikor az orosz katonák elhurcolták a magyar főtiszteket. Bécsből Budapestre jöttünk „haza” – nagynénémék lakásába. Beiratkoztam a budai ciszterci gimnáziumba, de közben váratlan örömünkre Édesapám hazaérkezett a nyugati fogságból. Kiskunhalasra költöztünk, Édesapám ott dolgozhatott mint gyógyszerész, majd Kecskemétre jöttünk.

Tanulmányok

A körülmények hatalma (Beauvoir szavaival) meghatározta a család és az én sorsomat is. Két rokonomat meghurcolták a személyi kultusz idején, vagyonunkat elvették, „osztályidegen” származási kategóriába kerültem. Így nem vettek fel a gimnáziumba sem, ezért Kecskemétről Pestre kellett mennem református egyházi iskolába, a Lónyayba. Aztán a kecskeméti Katona József Gimnáziumban jelesre érettségiztem, de származásom miatt nem javasoltak továbbtanulásra. Ennek ellenére vállaltam a felvételit, de „szakmailag megfelel, ideológiailag azonban kilátástalan” értékelést kaptam, és több ízben is elutasítottak. Végül a pesti Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskola után az ELTE magyar–történelem szakára kerültem. Itt szereztem diplomát, itt doktoráltam magyar nyelvészetből Szathmári István professzor úrnál. (Az elnök Bárczi Géza professzor volt.) Hálás vagyok egyetemi tanáraimnak, többek között Szathmári Istvánnak, Fábián Pálnak és Nagy Miklósnak, akiktől kiváló útravalót kaptam. 

Tanítás

Tanár lettem. Előbb Bugacon tanítottam, ahol még nem volt villany, és két petróleumlámpa fénye mellett olvastam, azután két évig Kecskeméten, a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában, majd harminc évig, azaz közel fél-életen át a Katona József Gimnáziumban, végül a Református Gimnáziumban. Büszke vagyok tanítványaimra; én nagyon szerettem őket, és ők is ragaszkodtak és ragaszkodnak ma is hozzám. Nemrég az utcán megállított egy volt diákom és csillogó szemekkel idézte föl gyerekkori emlékeit, hogy egyszer Csontváry-albumot vittem be az órára, hogy Pestre jártunk színházba… Egy tanár sose tudhatja, hogy mikor mit ad tanítványainak!

Alberto Moráviával

Az irodalmár barátai

A kecskeméti Forrás folyóirat alapítója, és negyven éven át főszerkesztő-helyettese voltam. Nagyszerű élményekkel gazdagodtam. Mint szerkesztő, megismerkedhettem Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Sütő Andrással, Alberto Moraviával stb. Olykor így barátságok is szövődtek. Illés Endrével évtizedekig, az ő haláláig tartó nagyon különös, közeli kapcsolatban voltam. Buda Ferenccel sokban egyezünk a külső világ, az emberek megítélésében. Közös bennünk az az alapvető morális tartás, amely Nagy László erkölcsébe kapaszkodik, a munka mellett talán ezért is találkozunk oly gyakran. Közel áll hozzám a legjobb levélíró, Ilia Mihály is, vele évtizedek óta levelezek. De a barátok közt említhetem még Vekerdi Lászlót, Pilinszky Jánost, Kántor Lajost, Faludy Györgyöt, Finta Józsefet, Fodor Andrást, Solti Kálmánt és a külföldre szakadtakat: Thinsz Gézát, Kabdebó Tamást, Sipos Gyulát, Czigány Lórántot és Ferdynandy Györgyöt is. Sok ezer kötetes könyvtáramban számtalan dedikációt őrzök tőlük.

Sütő András dedikációja

Összeöregedve

Az elmúlt évtizedekben tanárként, osztályfőnökként, szakkörvezetőként, és persze szerkesztőként sokakkal hozott össze az élet. S bár az idő múlik, egy-egy talál-kozás, telefon vagy levél láttán jó dolog megtapasz-talni az egymás iránti töretlen tiszteletet, szeretetet. Az érettségi- és évfolyam-találkozókon egykori tanítványaimnak szoktam mondani azt, hogy összeöregedtünk. De ezt érzem akkor is, amikor a tíz évvel idősebb professzorommal, Szathmári Istvánnal, vagy egykori kollegámmal. Orosz Lászlóval beszélgetek.

Hitben

Mindig voltak a környezetemben olyanok, akik a hit útján segítettek. Gyermekként rácsodálkoztam indulatos mérnök-nagybátyám erős és szilárd hitére. Kisdiákként hallottam, és most is ott cseng fülemben Ravasz László kérdése: „Mi lenne, ha most és itt csöndben megjelenne Krisztus?” Azóta is figyelmeztető mérce ez számomra. De felnőttként is körbevettek Isten emberei. Üzenetnek véltem és ma is őrzöm a Kovács Bálint református lelkésztől kapott könyvjelzőt, amelyen egy szó áll: Jézus. És persze sokszor találkozok, beszélek papokkal, Jelenits atyával, Kiss Jánossal stb. A túlzott vallásosság sosem volt jellemző rám, de amikor a betegségben közel kerültem a halálhoz, Adyhoz hasonlóan megéreztem: „Csöndesen és váratlanul. Átölelt az Isten.”

Család

   Feleségével és unokáival
Életem és munkám nem jellemezhető csak adatokkal. Hisz fontosabb mindennél a családom: feleségem, Vetéssy Zsófia, akivel immár 43 éve derűsen, jól megvagyunk, fiunk, Zsolt, lányunk, Zsuzsa, unokáink, Dorka, Zita és Alíz. A távolabbi ősök és az én kis családom: erőt ad, éltet. Az irodalom-nál erősebben. Szeretett családom, barátaim, írótársaim, tanítványaim (és könyveim) között élek. Emberek közt. Boldogan. Igen, részese lehettem annak a különös pillanatnak, boldogságnak, melyről Kosztolányi ír a Hajnali részegségben: „Szóval bevallom néked, megtörötten / földig hajoltam s mindezt megköszöntem.”

Varga Géza

(Forrás:  Napút-évkönyv, 2006)