„Tizenegy hónapos voltam, amikor mamát kaptam és tízéves nõvért. Akkor még Kecskeméten laktunk, de az esküvõ után néhány nappal a híres földrengés ránk döntötte a házat és akkor elköltöztünk onnan. Azóta csak háromszor voltam Kecskeméten. Amikor nagymama meghalt, amikor «véletlenül» férjhez mentem és amikor Apámat eltemettük. Nem szeretem ezt a várost; félek tõle” – írta Mezei Mária 1941-ben.

Egész életére különleges hatással volt a kecskeméti szülõi ház. Anyjára, aki a szülés következtében kialakuló gyermekágyi láz miatt, nem sokkal a szülés után elhunyt, és „erõs, bozontos szemöldökû, kemény orrú, messzire nézõ szemû, kecskeméti parasztfiú” apjára mindig szeretettel emlékezett: "Drága jó Apám! …Az alap Titkot: szeretni egymást és szeretni az embereket Ti ültettétek génjeimbe Anyámmal... Mégis azóta is meg kell harcolni mindennap ó emberemmel. Nehéz a keskeny úton járni.”

A Mezei családnak a földrengés miatt Kecskeméten nem maradt lakása. Édesapját rövidesen székelyudvarhelyi helyettes közjegyzővé nevezték ki, de egy nap, otthagyva Erdélyt, önálló ügyvédi irodát nyitott Szegeden. Mezei Mária itt a Tisza-parti városban járt iskolába, majd beiratkozott az egyetem magyar-francia-filozófia szakára. A bölcsészeti tanulmányait félbeszakítva jelentkezett Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába. 1931-ben Sebestyén Mihály miskolci társulatában kezdte pályáját. 1933-34-ben Pécsett játszott, majd a fővárosba került, ahol 1970-ig több társulatnál megfordult. Pikáns megjelenése, érzéki hangja pályája kezdetén meghatározta szerepkörét: leginkább könnyűvérű nőket vagy kokottokat kellett megformálnia, de már ekkor felfedezték finom humorát, drámai erejét, jellemábrázoló tehetségét, szenvedélyes arcjátékát. Az 1950-es években mellőzték, csak pályája végén a Nemzeti Színházban kapott tehetségéhez méltó szerepeket. Különös hangulatú önálló estjeit a világirodalom legszebb lírai alkotásaiból válogatta. Szuggesztív erővel előadott sanzonjaival is népszerűséget szerzett.

Mezei Mária magánéletét sok csalódás kísérte. Első, szerelemből fogant házassága hamar véget ért. Budapestre kerülve a magányosság nyomasztotta. Apja halála után ez az érzés még jobban elhatalmasodott rajta: „Mikor eltűntél a kecskeméti borostyánok alatt, azt se fogtam fel, hogy egyedül maradtam a földön. Talán két év múlva egy furcsa fényű délután dőltem neki az Andrássy úti sarokház falának, ahol színinövendék koromban laktam – akkor értettem meg, hogy soha sem jön szembe velem többet a tökéletes szeretet.”

A világégés gyökeresen megváltoztatta életét. "... felhúzódtam a Tátrába, ahová a háború kitörésétől kezdve mind sűrűbben és sűrűbben menekültem lelki tartást, ellenállást, harci kedvet, egészséget gyűjteni a tisztaságban és a szépségben, ami ott a hegyek között körülvett, az itthon mindjobban ránk nehezedő, fullasztó, embertelen és művészietlen áramlatok ellen..." - írta visszaemlékezésében.

Egy új, hitében megerősödött Mezei Mária tért vissza 1946-ban Budapestre. „Igen, én hoztam valamit a hegyekből. Hazahoztam a hitemet, mint egy nagy, jó szagú meleg kenyeret, most szeretném, úgy, de úgy szeretném széjjelosztani. A hitemet, hogy érdemes élni, de érdemes meghalni is, mert csodálatos törvények igazítják mindnyájunk lépéseit s a halál nem pont az életünk mondatának végén, legfeljebb pontosvessző, ami után újabb mondat következik.
És elhoztam a legnagyobb törvényt, a törvények királyát, amiben minden benne van, ami mindent betölt és mindent éltet, ami mindennek a megoldása, célja és értelme - elhoztam a Szeretetet. Itt lakik bennem, benned, mindnyájunkban. A füvekben és a fákban, a virágok illatában és a kutyád szemében, a kavicsokban és a hegyekben, a csillagokban és a méhekben, a búzádra hulló esőben és a gyermekedre hulló könnyben, az igazi dalban, az igazi csókban, mindenben, ami van, amit látsz és amit csak sejtesz, mindenben a szeretet él - mert a szeretet az Isten.”

Szülővárosával is megbékélt. 1963 májusában a Református Gimnáziumban egy irodalmi délelőttön járt Kecskeméten. Kedves ajándékként készülő könyvének egyik fejezetét olvasta fel a „Jeles kecskemétiek” című sorozat első előadásán. A hallgatóságot így köszöntötte: „Úgy szeretnék itt ma szerepelni, hogy Apám ha itt ülne, elégedett, büszke és boldog lenne tőle. Meg kell hát bocsátaniuk, ha én ma itt nem a megszokott és tőlem várt „színésznő műsort” tálalom fel Önöknek. Majálisi batyumban valami mást hoztam: önmagamat.”

1970-ben súlyos betegsége miatt visszavonult a színpadtól. Budakeszi házában tizenhárom évig harcolt napról napra az életéért. Erős hite és igaz társa segítette ebben. "... Fekszem az ágyamban. Nézem a hegyeket, szagos szél fúj be az ablakomon, szemben a kertben nyílik a mandulafa, macskám a kezemre fektette fejét, este Mását játszom. Szeretnék énekelni, mint a madarak: ó milyen boldogság, a Te világodban élni és szeretni Téged Uram..."

Sok küzdelem után 1981-ben megjelenhetett Vallomástöredékek című kötete, amely életéről, színészetéről, hitéről született írásait tartalmazza. Rá két évre, 1983. április 20-án csöndesen eltávozott. Egyik utolsó írásában így búcsúzott el az élőktől:
„Bujdosó lányotok hazaért végre. Anyám, olyan fáradt vagyok, takarj be ezzel a puha felhő dunnával, ami a kecskeméti nagymama emeletes ágyán dagadó dunnára hasonlít, csókolj meg és simogass kicsit. Apám fogd a kezem … Halljátok a Dalt? Akkor fújjuk el a gyertyáinkat és aludjunk... Mindenkinek szép álmokat.”