100 ÉVES A KECSKEMÉTI MŰVÉSZTELEP IV.100

A második korszak (1920–1944)

A Kecskeméti Művésztelep második korszaka még meglehetősen feldolgozatlan és talán ezáltal is jóval kevésbé ismert, mint az Iványi Grünwald Béla által fémjelzett első. Az időszak lényegi részét (1920–1932) a mindig is az Alföldön festeni szerető Révész Imre nyugalmazott főiskolai tanár és tanítványai jelentik. A telep fennmaradása az első világháború és az 1918–1919-es forradalmak után veszélybe került, s megmentése bizony jórészt Révésznek volt köszönhető. Az ő kezdeményezésére küldte Kecskemétre többek között az alábbi sorokat a vallás- és közoktatásügyi miniszter dr. Zsitvay Tibor kormánybiztosnak: „A kecskeméti Művésztelepre vonatkozólag olyan hírek érkeztek hozzám, mintha Kecskemét városa … az ottani Művésztelep fennállást veszélyeztető intézkedéseket akarna tenni. Különösen lesújtó volna ez a magyar művészetre nézve most, midőn a nagy múltú nagybányai festőiskoláról – legalábbis egy időre – le kell mondanunk, a szolnoki telep a megszálló román csapatok barbár eljárása folytán pedig szintén nem működhetik. Vidéki művészeti kolóniáink közül tehát egyedül a kecskeméti Művésztelep az, mely kulturális hivatását akadálytalanul teljesíthetné.”
Prohászka József: Révésszel a Műkertben

Így jöhetett létre az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola Kecskeméti Művésztelepe. A beiratkozott hallgatók (pl. Benyovszky István, Csillag József, Hajnal János, Harczi István, Szabó Vladimir, Varga Nándor Lajos, Zsögödi Nagy Imre) közül többen (pl. Mátis Kálmán, Prohászka József, Vujovich Irma) le is telepedtek a későbbiekben Kecskeméten. Révész 1932-es nyugdíjazása után a telep már jóval visszafogottabban működött, de tanítványai folytatták a munkát, maga a mester is csak a 2. világháború elején költözött el Kecskemétről. Sőt 1937-ben, Redő Ferenc vezetésével egy újjászervezési kísérletre is sor került.

Szabó Vladimir: Család

A korszakot leginkább a kortársak visszaemlékezései teszik megfoghatóvá, sőt élményszerűvé. Csizmazia Kálmán szegedi festőművész Emlékeim a kecskeméti művésztelepről 1923-tól 1926-ig című munkájában így fogalmazott: „A telepen az volt a napirend, hogy délelőttönként fejet, aktot, figurális dolgokat festettünk modell után, délután elindultunk a környékre a természetet, tájakat rögzíteni, az esti órákban pedig újabb aktfestés, tanulmányok következtek. A Mester a Munkácsy-hagyományok ápolója volt és mi is csodálattal néztünk rá, a Munkácsy tanítványra. De azért a szabad művészeti elvek megvalósítását is fontosnak tartotta, ő maga a realista felfogású, paraszti témákat kedvelte. Jó modellekkel látott el bennünket a közeli cigánytanya is, lakói szívesen jöttek el és áradoztak, hogy «milyen jóságos piktor a Mester». Valóban jó kedélyű, igazi tősgyökeres magyar ember volt. Egyszerű természetes modorával olyan meghitt, baráti légkört tudott teremteni a köréje gyűlt igen különböző emberek között, amit nem akárki tudott volna megcsinálni.”

ifj. Gyergyádesz László
művészettörténész