80 éves dr. Gubacsi László nyugdíjas főorvos, a megyei kórház korábbi főigazgató főorvosa.

Orgoványon született 1935. október 5-én. Orvosi diplomáját Budapesten szerezte, majd gyakornoki éveit a Bács-Kiskun Megyei Kórházban töltötte. 1963-tól szülőhelyén körzeti orvosként dolgozott, azután 1970-től járási főorvos, 1974-től a megyei kórház rendelőintézetének főigazgató főorvosa, 1978-tól megyei főorvos volt. 1988-tól rövid ideig az Egészségügyi Minisztériumban dolgozott, azután a megyei kórház járóbeteg-ellátását irányította, míg 1991-től 1996-ig Kecskemét Megyei Jogú Város Alapellátási Intézmények Igazgatóságának igazgatója volt. Vezetőként részt vett az új megyei kórház szakmai programjának kidolgozásában, majd a létesítmény építésének egyik felelős irányítója volt. Igazgatósága alatt a kórház új osztályokkal bővült; az új 680 ágyas kórházat zökkenőmentesen üzembe helyezték, elnyerték az igen megtisztelő oktató kórházi címet. Szakmai munkájáért és több civil szervezetben végzett tevékenységéért számos elismeréssel jutalmazták: Község és Városfejlesztésért emlékérem (1970), TIT aranykoszorús jelvény (1977), Munka Érdemrend arany fokozata (1980), Kiváló orvos (1986), Kecskemét Városért Egészségügyi Díj (1995), Az „Évezred híres magyar orvosai” pályamunkáért III. díj (2000), a Magyar Vöröskereszt Csillagrendje (2002), Ember az emberért érem bronz fokozata (2006).

"Szép gyermekkorom volt, és ezt nemcsak az öregkor mondatja velem. Nagyon mélyről jöttem. Orgoványon születtem, pontosabban a falutól öt kilométerre, egy tanyán. Vér szerinti édesanyám kilenc gyermeket szült, de engem - mint legelsőt – magukhoz vettek és sajátjukként neveltek fel a nővéréék, mert nekik nem lehetett gyermekük. Nevelőszüleim, akikről mindig mint szüleimről beszélek, nagy szeretettel fogadtak örökbe, és gondoztak. Mivel a két család szomszédos tanyán élt, a testvéreimmel gyakorlatilag együtt nevelkedtünk, vasárnaponként együtt jártunk a templomba, abba az aktív helyi baptista gyülekezetbe, melynek szüleim is tagjai voltak.

Testvéreivel 2010-ben – sajnos, azóta közülük Ottó már elhunyt
(az állók között középütt dr. Gubacsi László)

Kisgyermekkorom éveiben átzúgott tanyánk felett a történelem, félelmet, bizonytalanságot hozott a II. világháború. Szegények voltunk a szó mai értelmében, de akkoriban egyáltalán nem éreztük nyomorúságosnak a helyzetünket. Én afféle tanyasi gyerekként hol libát, hol disznót őriztem, hol a szőlőben dolgoztam, de szüleim úgy tartották, első az iskola, a tanulás, a többi csak akkor következhet, ha marad rá időm.

Anyám zseninek született, aki nem tanulhatott, de megmaradt benne az irodalom szeretete. Mindent elolvasott, ami a kezébe került, ezt tettem később én is. Apám zenei talentum volt, s bár én nem voltam az, engem is megtanított különböző hangszereken, hegedűn, harmóniumon és orgonán játszani. Ilyen szellemiségű családi háttérrel nem volt csoda, hogy jól tanultam. Egy kis tanyasi iskolába jártam, ahol jeles eredménnyel végeztem el a nyolc osztályt. Tanítóm javaslatára a kecskeméti Katona József Gimnáziumba jelentkeztem, de valaki megakadályozta, hogy oda mehessek – osztályidegen származásomra hivatkozva. Anyám minden követ megmozgatott az érdekemben. És két nagyszerű ember – a helyi lelkipásztor és a Kecskeméti Piarista Gimnázium igazgatója, Ifjú Sebestyén – révén a piarista gimnázium diákjaként tanulhattam tovább. Később felvettek az orvosi egyetemre, és bár a történelem a tanulmányaim folyásába Budapesten is beleszólt, sikeresen végeztem. Orvos lettem…

Diplomám átvétele után szinte egész életemet az egészségügy szolgálatában töltöttem. Gyakorló orvos voltam Kecskeméten, innen szülőfalumba mentem körzeti orvosnak, azután járási főorvosként, később a megyei kórház főigazgatójaként, majd megyei főorvosként dolgoztam tovább. A fővárosban, az Egészségügyi Minisztériumban főosztályvezető voltam, azután visszatértem Kecskemétre, és az Egészségügyi Alapellátási Intézmények igazgatói posztjából mentem nyugdíjba 1996-ban. Megyei, országos és nemzetközi rendezvényeken több mint 70 előadásom hangzott el, rengeteg ismeretterjesztő előadást tartottom, 34 tudományos dolgozatot írtam, számos kiadvány szerkesztésében működtem  közre. Szakmai munkám mellett közéleti feladatokat is vállaltam, több tudományos egyesület, társadalmi szervezet, civil szerveződés munkájában vettem részt.

Előadóként

55 éve lesz ez év végén, hogy átvehettem orvosi diplomámat, s ezzel gyermekkori álmom valósult meg. Abban az évben, tehát ugyancsak 55 esztendeje kötöttem házasságot a nálam 5 évvel fiatalabb soltvadkerti lánnyal, Gellén Évával, nem bántam meg. Két gyermekünk született és 3 unokánk van. Gyermekeink, unokáink tisztelettudó, munkájukat, hazájukat szerető, ahhoz ragaszkodó emberek. Örömünkre középső fiúunokánknak és feleségének fiúgyermeke született, így hát dédnagyszülőkké léptünk elő. Ők életünk értelme, sok szeretetet kapunk tőlük.

Születünk, élünk, meghalunk, és ezzel e világi életünknek vége lesz. Ez az élet rendje. Szeretek élni, de tudom, hogy rendezni kell a dolgaimat. Elkezdett munkáimat szeretném befejezni, mielőtt elindulok a minden élők útján. Nem szeretném, ha az íróasztal fiókja vagy egy hozzáférhetetlen pendrive őrizné befejezés előtt álló családtörténetemet. Hátha belelapoz munkámba valamelyik leszármazottam! Ha így lesz, nem volt hiábavaló az emlékek rögzítése.

Szeretném átdolgozni már eddig 2500 oldalas, 19 kötetes nyersen megfogalmazott naplómat, melynek címe: Szemelvények egy orvos életéből. Ez az írás több mint egy orvos életrajza, kilépek mindennapjaimból a körülöttem zajló életbe, melynek csak egy szereplője vagyok, írok barátokról, szeretett városom eseményeiből örökítek meg nem keveset. Helyenként megfogalmazom, hogy egy ügyet én hogyan oldottam volna meg.

A  Magyar Vöröskereszt Csillagrendjét
Csehák Judit egészségügyi, szociális és családügyi minisztertől vette át

Az emlékek rendezése, az írás mellett a családra is sok időt fordítok. A gyerekekhez naponta kijárok, két-három órát velük töltök. Ha kell, horolok, kerítést javítok, kertészkedem, tűzifát aprítok. Fiammal közösen méhészkedünk is, sőt, azt tervezem, hogy jövőre 30 családdal saját méhészetet indítok. Minden napra megtervezem a feladataimat, nincsenek unalmas perceim. Hiszem, hogy a munka az ember legfőbb éltetője."