„Amikor André Salmon francia költő, író, kritikus, Apollinaire, Picasso és Modigliani barátja egyik utolsó párizsi gyűjteményesét végigjárta … – az író megállt egy kép előtt, az sétapálcás, gorilla vigyorú, úri férfit ábrázolt és mellette a sorsába beleroppant nőt – és azt kérdezte a festőtől:
– Ez megöli, mielőtt hazaérnek?
Farkas rám nézett, elámultan Salmon kérdésétől, mert ő nem tudta, hogy ezt festette meg.
– Hallod, mit kérdez tőlem? – suttogta magyarul.
Hanem én hallgattam, mélyen, mert tudtam, hogy apját és anyját festette meg. Mint annyi beállításban máskor is, de mindig azonos lényeggel.”

A történet nagy valószínűséggel Farkas István 75 éve, 1934-ben festett Végzet című, a Magyar Nemzeti Galériában őrzött alkotásáról szól, amely május közepéig a Kecskeméti Képtár emlékkiállításán látható. Az anekdotát Dénes Zsófia jegyezte le szemtanúként a 20. századi magyar festészet egyik legjelentősebb, egyben legtalányosabb alkotójáról, akinek szinte minden képe a gyermekkorában ért lelki trauma lenyomataként hat, hiába próbálta azt szinte minden esetben a művészet eszközeivel megfegyelmezve mások elől elrejteni. Farkas István édesanyja már nagyon korán meghalt, ráadásul elmegyógyintézetben. Édesapja, Wolfner József, a nevezetes újság- és könyvkiadó, műgyűjtő, aki például a Művészet című folyóiratot is elindította 1902-ben, szülőnek a lehető legrosszabb volt, zsarnoki, szadisztikus hajlamokkal. Bár többször is kísérletet tett rá, az érzékeny lelkületű művész soha nem volt képes megszabadulni az apja által oly erőszakos módon átörökített középosztálybeli életformától. Ennek következménye egy élete végéig tartó elidegenedési folyamat volt az őt körülvevő családi és üzleti (s bizony részben művészeti) környezettől, amelyhez elvileg – legalábbis neveltetését és társadalmi helyzetét tekintve – tartozott.

Farkas István: Végzet

Farkas Istvánnak sajnálatos módon az az egyik kecskeméti kötődése, hogy 1944. június 23-án, mielőtt Auschwitzba hurcolták volna, az itteni gyűjtőtáborból írta utolsó sorait: „Ha ennyire megalázzák az emberi méltóságot, már nem érdemes tovább élni”. A másik kapcsolat viszont örömtelibb, hiszen az ún. Wolfner/Farkas–Glücks Ferenc-hagyatéknak köszönhetően a Kecskeméti Képtárban található a festő műveinek legnagyobb gyűjteménye. Ez a kiállításon bemutatott mintegy száz alkotásból álló anyag magja, melyet más köz- és magángyűjtemények anyaga tesz teljessé. A Párizsban, Münchenben, Nagybányán is megforduló, Mednyánszkynál és Ferenczynél is tanuló művész főművei a harmincas években, meglehetősen egyéni és összetett stílusban születtek, egyetlenegy iskolába sem sorolhatóak, de több irányzat (szürrealizmus, expresszionizmus, posztimpresszionizmus) jellegzetességei is kimutathatóak benne. A kortárs Nyilas-Kolb Jenő így írt e képekről: „Nyomasztóan sötét, terhesen torz rajtuk az élet. (...) A festő érzi a tragédiát, és tudja, hogy hiába minden, nincs segítség. (...) Talán maga sem tudja, mennyire benne van, testestől-lelkestől, képeiben. És mennyire benne van korunk egész tragédiája is.”


„Végzet” – Farkas István (1887–1944) festőművész emlékkiállítása

A Kecskeméti Tavaszi Fesztivál ideje alatt megnyílt kiállítás a Kecskeméti Képtárban (Cifrapalota) május 10-éig látogatható. A tárlat alkalmából jelent meg ifj. Gyergyádesz László kismonográfiája, amely Farkas István életét és életművét mutatja be a legújabb kutatások eredményeit is felhasználva. A kiadvány kiemelten foglalkozik a Kecskeméti Képtár Farkas-gyűjteményével, így az 50 színes és fekete-fehér reprodukció között raktárban őrzött, s a nagyközönség számára általában nem megtekinthető vázlatfüzet-rajzok és akvarellek is találhatók.