VALLOMÁSOK: Kovács László faipari üzemmérnök, a Kecskeméti Asztalos Szövetkezet korábbi elnöke70

70 éves Kovács László faipari üzemmérnök, a Kecskeméti Asztalos Szövetkezet korábbi elnöke. Kecskeméten született 1944. augusztus 21-én. Általános iskoláit két helyen: az alsó tagozatot a Mátyás téri, az. 5.-8. osztályt a Jókai utcai iskolában végezte. Ezt követően – apja és nagyapja nyomdokait követve – tanulmányait a 623. Számú Gáspár András Ipari Szakmunkásképző Intézetben folytatta, ahol három év múlva asztalos szakmunkás bizonyítványt szerzett. 1963-tól a Kecskeméti Asztalos Szövetkezet dolgozója lett, 2002-ben onnan ment nyugdíjba. Munkahelyén végigjárta a létra valamennyi fokát: műbútorasztalos szakmunkásként kezdett, azután a gépműhely vezetője lett, később több mint 20 évig a műszaki vezetői feladatot látta el, végül közel 5 évig a szövetkezet elnöke volt. Munka mellett előbb elvégezte a Faipari Technikumot, majd Sopronban, az Erdészeti és Faipari Egyetemen faipari üzemmérnök diplomát szerzett. A szövetkezet gyártási- és gyártmány- fejlesztési törekvéseiben aktív szerepet vállalt, s bár a cég felszámolását nem tudta megakadályozni, ma is hisz a faipar jövőjében.

„Tősgyökeres kecskeméti munkáscsaládból származom. Nagyapám, apám is asztalosmester volt, később én is ezt a szakmát választottam. Vállalkozói vénámat is apámtól örököltem: a világháború után egy kis kocsmát nyitott, kuglipályát üzemeltetett, rendszeresen vásározott. Az államosításkor azután mindenét elvették, így eredeti mesterségéhez visszatért, asztalosként kapott állást az ÉPSZISZ-nél. Édesanyám egy ideig apja boltjában dolgozott, majd háztartásbeli lett: bennünket, gyermekeit nevelte és az unokák ellátásában is sokat segített – két lánytestvérem született, húgom tíz, nővérem egy gyereket szült, mindketten ma is Kecskeméten élnek. Anyám arra tanított, hogy «finom ember légy»! Nagyon szerettem őt, nyolcévesen azon gondolkodtam: az én anyám hogyan lehet ilyen jó.

Szüleivel és testvéreivel

Egy bethlenvárosi házban láttam meg a napvilágot, ott, ahol korábban édesanyám is született. Szép gyerekkorom volt, sokat fociztam a mellettünk lévő kis kertben a környékbeli srácokkal. Sajnos, közülük már sokan elmentek. A nyeregtetős szülői házat is lebontották már, benzinkút áll a helyén.

Iskolába előbb a Mátyás térre, majd a Jókai utcába, a piaristákhoz jártam. Közben apám műhelyében már megismertem az asztalos mesterség alapvető fortélyait, megszerettem a fával való foglalatosságot, egyértelmű volt számomra, hogy ebbe az irányba folytatom tanulmányaimat. A szakmunkásképző diákja lettem. Egy hét iskolapad, egy hét műhelymunka – ebből állt a következő három évem. Nagyszerű tanáraink, mestereink voltak, különösen Báron Lászlóra néztünk föl (az ő édesapja húsz évig az asztalos szövetkezet vezetője volt).

15 éves koromtól cselgáncsoztam, a Kecskeméti Dózsában Varga András tanítványa voltam. Szerettem a versenyzést, sikereimnek is örültem. Vidékbajnokságot nyertem, illetve az országos bajnokságokon többször is helyezett, egy ízben bronzérmes lettem. A magyar belügyi válogatottba is behívtak, még Bécsbe is eljutottam a csapattal. Sokan féltettek is a «külföldtől» – nagy szó volt ez akkor –, de én itthon akartam helytállni. Csak az kap, aki ad – ez volt és ez ma is az elvem. Hat-hét évig cselgáncsoztam, azután a családot, a munkát és a tanulást fontosabbnak tartottam, ezért abbahagytam az aktív versenyzést.

Fiatalon

Munkába állásom zökkenőmentes volt. Szakmunkás tanulóként a Kecskeméti Asztalos Szövetkezet tanműhelyében voltak óráink, így a ktsz-t megismertük, és persze ők is bennünket. A szakmunkás vizsgám megszerzése után Salamon Gábor, a kikészítő műhely vezetője engem választott, az ő révén lettem a szövetkezet dolgozója. Műbútorasztalos szakmunkásként a kikészítőknél kezdtem, azután pár év múlva áthívtak a gépműhelybe. 24 éves koromban a cég vezetése tanulni küldött. Kecskeméten, a Faipari Technikum esti tagozatára iratkoztam be, négy évig hetente háromszor kellett az iskolapadba ülnöm. Amikor a faipari technikumi érettségit megszereztem, a gépműhely dolgozói engem választottak meg vezetőnek.

Néhány év múlva Szmilkó László műszaki vezető nyugdíjba ment, utódjául engem választottak. Ezt a feladatot több mint 20 évig láttam el, közben a soproni Erdészeti és Faipari Egyetemen tanultam, levelező tagozaton végezve faipari üzemmérnök lettem. 1997-ben Rigó Endre, a szövetkezet első embere nyugdíjba vonult. A tagság engem választott elnöknek, közel 5 évig ebben a pozícióban dolgoztam tovább.

         
                          Egy szakmai kiállításon                 A szövetkezet megalakulásának 50. évfordulóján

Országosan ismert, kiemelkedő szaktudással rendelkező kollegák vettek körül, hittünk abban, hogy a szövetkezetnek örök időkre lesz munkája. Az 1980-as években, még Rigó Endre elnök úr irányításával óriási gyártási- és gyártmányfejlesztésbe kezdtünk. Korábban elsősorban koloniál bútorokat és laboratóriumi berendezéseket gyártottunk, ekkor a biedermeier és a barokk bútorok készítését is megkezdtük. A rendszerváltást követő években megrendeléseink száma drasztikusan visszaesett. Hiába próbáltuk versenyképessé tenni a céget – élragasztót, cikcakk ragasztót és présgépet vettünk, korszerűsítettük a fűtést, fejlesztettük a tanműhelyt –, néhány nagyobb megbízást ugyan elnyertünk, de munkáink volumene folyamatosan csökkent. Racionálási szándékkal a dolgozókkal megalapítottuk a Kecskeméti Asztalos Stylbútorgyártó Kft.-t, sajnos a folyamatot ez sem állította le. Közben megbetegedtem, és 2002-ben nyugdíjba mentem. Ezt követően néhány évig még élt a cég, azután viszont fölszámolták. Egykori telephelyünkön ma már ipari park működik.

Sokat gondolok a múltra, sajnálom, hogy a szövetkezet tevékenysége ilyen szomorú módon ért véget! Nyugdíjazásom után évekig országos bútoripari szakértőként dolgoztam, 65 évesen azután ezt is abbahagytam. Érzem a kort, a hetven évet. Hobbiból még hébe-hóba dolgozgatok, de már csak mértékkel.

Feleségével és gyermekeivel

Feleségemet is a munkahelyemnek köszönhetem. Ő a szövetkezet szomszédságában lakott, ott ismertem meg. Három gyermekünk született, öt unokával örvendeztettek meg bennünket, valamennyien Kecskeméten élnek. Persze mint mindenhol, gondok nálunk is akadnak. A jövőt illetően ezért egyik kívánságom az, hogy nagyobb családi biztonságot szeretnék látni! És bízom abban is, hogy bár most a műanyag eszközök világát éljük, ki fog még bontakozni a faipar!”