VALLOMÁSOK: Szekeres István okleveles építőmérnök70

70 éves Szekeres István okleveles építőmérnök. A BÁCSVÍZ Zrt. korábbi elnök-vezérigazgatója 1944. január 9-én Nagykátán született. Általános iskoláit szülőhelyén, középiskolai tanulmányait a jászberényi Lehel Vezér Gimnáziumban végezte. 1962-ben a Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karára nyert felvételt, ahol 1967-ben sikeresen diplomázott. Első munkahelyén, a KÉV Metrónál szűk egy esztendőt dolgozott, majd Kecskemétre költözött, és közel 40 évig az Észak-Bács-Kiskun Megyei Vízmű Vállalat, illetve jogutódai dolgozója volt. Fiatalon, alig 27 évesen már a Bácsvíz főmérnöke lett, 1990-ben a cég igazgatójává nevezték ki, 1992-ben pedig elnök-vezérigazgatóvá választották. Irányításával a kecskeméti székhelyű vállalkozás az ország egyik legismertebb vízügyi gazdasági társaságává vált. Több évtizedes sikeres munkájáért számos szakmai elismeréssel jutalmazták, többek között 1999-ben Kecskemét Város Környezetvédelméért Díjjal tüntették ki, míg 2005-ben Vásárhelyi Pál-díjat kapott. Több cikluson át a Magyar Víziközmű Szövetség elnöki pozícióját is betöltötte.

„Szüleim egyszerű, falusi emberek voltak, egész életüket munkával töltötték. Az általános iskolát még Nagykátán végeztem el, de azután elkerültem szülőhelyemről. Mivel édesapámék már nem élnek, csak ritkán járok már haza, a laza rokoni kapcsolatokat azonban még ápolom.

    Párjával egy bécsi kiránduláson
14 évesen Jászberényben, a jó hírű Lehel Vezér Gimnáziumban lettem középiskolás. Erős, tudásra éhes osztályba kerültem: érettségi után a 29 tanulóból 15-en egyetemen folytattuk tanulmányainkat. Osztályfőnököm, Szikszai József zseniális matematikatanár volt. Miközben bevezetett a tantárgy rejtelmeibe, ahogy számon kérte a szorgalmi feladatokat - amelyek miatt gyakran nem jutott időm játékra, mozira –, egyúttal megtanított arra, hogy legyen mindig határozott cél az életemben, és az elém kerülő feladatot akár áldozatok árán is, de mindenképp meg kell oldanom. Ezzel az életfelfogással, a kitartásra való ösztönzéssel el is döntötte sorsomat.

A műegyetem elvégzése után rövid ideig a fővárosi metróvállalatnál gyakornokoskodtam, majd 1968-ban Kecskeméten, a BÁCSVÍZ Zrt. jogelődénél kaptam állást. Egy elkötelezett, ambiciózus fiatalokból álló, kiváló szakmai csapat tagja lettem. Mint a cég első diplomás munkatársa azt éreztettem kollégáimmal, hogy érdekel a problémájuk, és megpróbálok azokon segíteni. Így a kezdeti tartózkodó kapcsolat gyorsan megváltozott, közel kerültünk egymáshoz, és egy folyamatosan együtt gondolkodó, áldozatkész, egymásért is kiálló közösséggé váltunk. Ezek a vonások jellemzik egyébként a mai bácsvízeseket is, de a szolgáltatási szakmában, ahol nem lehet nyolc óra után letenni a munkát, ahol gyakran napokon át szolgálatban kell lenni, vészhelyzetekben kell helyt állni, ott erre az elhivatottságra, összetartásra van szükség.

2007-ig, nyugdíjba vonulásomig a BÁCSVÍZ dolgozója, 1971-től főmérnöke, 1990-től első vezetője voltam. A közel négy évtizeden át megértem a cég látványos fejlődését. A vállalat munkáját korábban irányító Benkó Zoltán által felépített kiváló alapokra támaszkodva munkatársaimmal egy olyan víziközmű gazdasági társaságot hoztunk létre, amely országos elismertséget szerzett. A hazai vízügyes vállalkozások közül elsőkként számos informatikai és folyamatirányítási fejlesztést vezettünk be. Mi lettünk az első részvénytársasági formában működő víziközműves cég is. Az átalakuláshoz nem volt minta, és a hatóságoktól sem kaptunk túl sok segítséget. A „csapat” eltökéltsége, kitartása révén, és talán egy kicsit a diákkorban elsajátított, a megoldást eltökélten kereső, néha furfanggal párosuló logikát is bevető gondolkodással mégis sikerült a nehézségeken túl esnünk. Büszke vagyok arra, hogy egy kísérleti projekt kapcsán 2003-ban Kecskemétre látogató amerikai szakemberekből álló csoport egyik tagja, aki vélhetően balkáni állapotokra számított, a BÁCSVÍZ Zrt.-nél tapasztaltakra csak annyit mondott: «Ezt a vízművet nyugodtan át lehetne tolni Amerikába!» Jó látnom azt is, hogy nyugdíjazásom óta munkájuk minőségét a kollégák megtartották, sőt, azt nívósabbá téve folytatják! 

      Szabadidő: olvasás vagy zenehallgatás
A nyugdíjas kortól sokan azért tartanak, mert félnek, hogy unalommal, semmit-tevéssel telnek majd napjaik. Nos, nekem most szinte semmire sincs időm! A mindennapokba számos olyan dolgot tervezhetek már be, amit munka közben korábban nem tehettem meg. Sokat olvasok, gyakran járok színházba, utazni is szeretek. A Malom Mozi Metropolitanből sugárzott opera-előadásait igazi ajándéknak tartom. Újabban hetente kétszer a piacra is elmegyek, jól esik találkozni, beszélgetni az emberekkel. Ha sétálok a városban vagy leülök egy padra, mást veszek észre, mást látok fontosnak.

A születésnapokat számon tartom, de nem szoktam nagyobb ünnepségeket emiatt szervezni, távol áll tőlem az efféle felhajtás. Még rengeteg dolgot kell elvégeznem. Az élet rendje pedig az, s ezt tudomásul kell vennem, hogy most már 70 évvel kevesebb időm van ügyeim intézésére!”