VALLOMÁS: Retkes Anna testnevelő tanár85

85 éves Retkes Anna testnevelő tanár, az Óvó- és Tanítóképző Főiskola Testnevelési Tanszékének korábbi vezetője. Orgoványon született 1931. augusztus 6-án. A négy elemit szülőhelyén járta ki, a nyolc gimnáziumi osztályt Nagykanizsán és Kecskeméten végezte, 1950-ben az Állami Szenczi Molnár Albert Leánygimnáziumban érettségizett. Ezt követően tanulmányait Budapesten, a Testnevelési Főiskolán folytatta. Diplomája átvétele után Kecskeméten telepedett le. 57 évig tanított teljes óraszámban: 1954-től a SZÖVOSZ  (napjainkban ÁFEOSZ) által alapított középiskolában, 1960-tól az Óvó- és Tanítóképző Főiskolán tanított, évekig a testnevelési tanszék vezetője volt. 1991-ben, első nyugdíjazását követően, az akkor induló ÁFEOSZ tanára lett, ahol további húsz évig oktatta még a diákokat. 2011-ben ment végleg nyugdíjba, de különböző korosztályoknak azóta is rendszeresen tart foglalkozásokat. Közel hat évtizedes szakmai pályafutása során a tanítás mellett edzőként is szép sikereket ért el. Emellett jegyzeteket, oktató filmeket, pályamunkákat lektorált, előadásokat, továbbképzéseket tartott Magyarországon és külföldön is, valamint államvizsga elnöki feladatokat is ellátott. Tanított külföldi hallgatókat a Kodály Intézetben, dolgozott a Katona József Színházban, a Bagoly Egészségházban és a művelődési központban is. Elkötelezett, magas színvonalú pedagógusi tevékenységéért számos elismerést kapott: Kiváló sportmunkáért, A Testnevelés és Sport Érdemes Dolgozója, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Kiváló Munkáért kitüntető jelvénye, a Magyar Népköztársaság Sportérdemérem ezüst fokozata, a Kecskeméti Tanítóképző Főiskola Főiskoláért kitüntetése, Pedagógus Szolgálati Emlékérem … stb. Példamutató oktatói munkája elismeréseként 2015-ben a Kecskemét Városért Oktatási Díjat is átvehette.

„Értelmiségi családból származom. Édesanyám Nagykanizsán született polgári családban, míg édesapám felvidéki gazdálkodók gyermekeként látta meg a napvilágot. Apám Félegyházán tanítóképzőt végzett, és diplomája átvétele után Orgoványon kapott tanári állást. Néhány évvel később egyik barátjával járt a Zala megyei városban, ott ismerkedett meg édesanyámmal, akit házasságkötésük után a Kecskemét melletti községbe csábított.

Szüleim

Városi lányként anyám egy ideig nehezen szokta meg az ottani életet, de azután ő is jól beilleszkedett a település életébe, például főzőtanfolyamot szervezett az asszonyoknak. Hozzá hasonlóan apámat is nagyon szerették, becsülték az orgoványiak, igaz, ő is sokat tett mindezért. Az iskolában ő lett az igazgató, a templomban a kántor, írni-olvasni tanította az idősebbeket, könyvtára állandóan közkézen forgott. Sajnos, nagyon fiatalon halt meg! Büszke vagyok arra – számomra az egyik legnagyobb kitüntetés –, hogy évtizedekkel később, egy nagymama, amikor hozta hozzám az unokáját, így bátorította: »Nagyszerű kezekbe kerülsz, már az édesapja is jó ember volt.« Édesanyám hosszabb ideig élt köztünk, de már annak is 32 éve, hogy ő is itt hagyott bennünket.

Kislányként

Eleven, mondhatni égetnivalóan rossz falusi gyerek voltam. Két fillérért akár az eperfára is fölmásztam vagy éppen beugrottam a pocsolyába. Előfordult, hogy koszos ruháimat látva nem mertem hazamenni, s csak miután a gyógyszerészék kimosdattak, lett bátorságom anyám szeme elé kerülni. A négy elemit szülőhelyemen végeztem, majd anyai nagyszüleimnél lakva Nagykanizsán, a Notre Dame Leánygimnázium tanulója lettem. A sport iránti indíttatásomat az ott töltött éveknek köszönhetem. Testnevelő tanárom, Mohos Éva óriási hatással volt rám, ma is hallom a fülemben, ahogy biztat: »Kislányom, belőled majd jó testnevelő lesz!« Évekkel később, amikor a Testnevelési Főiskolán felvételiztem, összefutottam vele. Egymásra csodálkoztunk, együtt örültünk annak, hogy egykori jóslata megvalósulni látszódott.

A világháború miatt csak két gimnáziumi osztályt végeztem Nagykanizsán. Haza kellett jönnöm, és tanulmányaimat Kecskeméten, az Angolkisasszonyoknál folytattam. A Czollner téri iskolát azonban hamarosan államosították, így végül 1950-ben az Újkollégiumban működő Állami Szenczi Molnár Albert Leánygimnáziumban érettségiztem le. Ekkor már egyértelműen testnevelő tanárnak készültem, és nagy örömömre a TF-re egyből fölvettek.

Csodálatos egyetemi évek következtek, életem egyik legszebb időszaka volt. Fantasztikus tanárok vettek körül: Kerezsi Endre, Bácsalmási Péter, Krizsanecz Károlyné, Keleti Ágnes, Csanádi Árpád, csak néhány név a pedagógus-óriások közül. Szigorúak voltak, sokat követeltek tőlünk, azt mondták: ha maguk vették a bátorságot, hogy gyermekek elé akarnak állni, akkor mindent tudniuk kell! Ugyanakkor végtelenül emberségesek is voltak, említhetném például azt az esetet, amikor Kelemen Imrével, a kiváló teniszezővel egy krémesbe fogadtunk egy meccs előtt, és engedte, hogy nyerjek.

Egyetemista koromban

Abban az időben még nem egy sportágra szakosodtunk, a Testnevelési Főiskolán mindenbe bele kellett kóstolnunk. Persze nem a tenisz lett végül a választott sportom, és kézilabdázó, rúdugró vagy középtávfutó sem lettem, pedig ezeket a sportágakat igen kedveltem. Alacsony termetem miatt a TF-en a tornát javasolták nekem, így váltam azután tornásszá. Korábban is volt már kapcsolatom ezzel a sportággal: tízévesen, első versenyemen az egyszerű kis gyakorlatom után a szépen kitartott megállás helyett nagy izgalmamban elszaladtam, nevettek is rajtam rendesen.

Évfolyamtársaimmal is jól kijöttem. Egyformán szegények voltunk – én akkor vesztettem el az édesapámat, így a tanulás mellett dolgoznom is kellett: jegyzőkönyvet vezettem, az úttörőstadionban edzéseket tartottam…stb. –, a nincstelenség is segített abban, hogy az egyetemi évek alatt igazi közösséggé kovácsolódtunk. Mindig osztottunk-szoroztunk, hogy az egyes tantárgyakból milyen jegyet kell szerezni ahhoz, hogy ösztöndíjat kaphassunk. Hajnalban keltünk, sokszor éjjel 11-ig edzettünk. A fiúk vigyáztak ránk, lányokra, lekáderozták azokat, akik udvarolni próbáltak nekünk. Amikor diplomáinkat átvettük, azzal váltunk el egymástól, hogy »ha fatornyos falumban jársz, fedél lesz a fejed fölött, lesz hol aludnod és egy szelet kenyér is biztosan jut neked«. A későbbi évtizedekben szakmai munkájukban szinte valamennyien sokra vitték: Zalka András a TF rektora, Sári Géza egyetemi tanár, a magyar futsalválogatott szövetségi kapitánya, Arday Andor az OTSH főtanácsosa, Som Ferenc válogatott kézilabdázó, a SOTE tanszékvezetője lett, és még folytathatnám a sort. Napjainkban is tartjuk a »rokonságot«, minden évben összejövünk, sajnos, legutóbb már csak 12-en találkoztunk.

Ballagásom napján a TF bejáratánál

Az egyetem elvégzése után, 1954-ben Kecskeméten kaptam állást. Az ezt követő 57 évben – 80 éves koromig – végig teljes óraszámban a hírös városban tanítottam. Előbb az úgynevezett SZÖVOSZ-középiskola (napjainkban ÁFEOSZ Kereskedelmi, Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium) tanára lettem, majd 1960-tól több mint három évtizeden át az Óvó- és Tanítóképző Főiskolán tanítottam, évekig a testnevelési tanszék munkáját is irányítottam. 1991-ben, első nyugdíjazásomat követően hívtak az ÁFEOSZ-ba, hogy pedagógusi munkámat ott folytassam. Az invitálásra igent mondtam, és az akkor újraindított intézményben további húsz évig oktattam még a diákokat. 2011-ben onnan mentem másodszor, végleg nyugdíjba.

Osztályfőnökként egyik ballagáson

Fő munkahelyeimen túl máshol is vállaltam munkát, óraadóként tanítottam a Zrínyiben, a Bányaiban, voltak vendéglátós és ipari iskolás tanítványaim is, de tartottam foglalkozásokat dadusoknak, óvónőknek, a szegedi tanárképző testnevelő tanárainak, a Kodály Intézet külföldről érkezett hallgatóinak, a Katona József Színház művészeinek és a Bagoly Egészségház túlsúlyos betegeinek is.

Mindig vallottam: az a jó testnevelő, aki egyrészt sikerélményhez tudja juttatni a diákját, másrészt – hogyha észreveszi a gyerek lógó orrát – mindig talál legalább három percet arra, hogy elbeszélgessen vele. Sajnos, a mai pedagógusok már nemigen hallgatják meg tanítványaikat, nagy a rohanás, erre már nem jut idő. Az ÁFEOSZ-ba még gyakran be-bejárok, szinte várnak rám az ott tanulók. Vagánynak mutatják magukat, de magányosak és sok-sok gonddal küszködnek. Ha meglátnak, kiöntik a szívüket, s egy kissé már ettől megkönnyebbülnek.

2011-ben mentem végleg nyugdíjba

De az egész oktatási rendszer is hasonló problémákkal küzd. A mindennapos testnevelés bevezetése jó kezdeményezés, nincsenek meg hozzá azonban se a személyi, se a tárgyi feltételek. Az összevont órákon a fiúk és a lányok terhelését nehéz megoldani, hiszen nem lehet azonos feladatokat végeztetni velük. Ugyanakkor tudjuk, hogy ha egy mozgást rosszul tanul meg a gyerek, hatvanszor kell jól megcsinálni ahhoz, hogy a hibás mozdulat ne idegződjön be. A teremhiányról meg ne is beszéljünk…

Baráti körben

A tanítás mellett edzősködtem, több kecskeméti vállalat tornacsapatának munkáját is vezettem, ezekkel az üzemi együttesekkel az országos szpartakiádokon háromszor is győzni tudtunk. De nem csak tornászaim voltak, például a Barneválnál röplabdacsapatot is edzettem. A művelődési központban én tartottam meg az első aerobikórákat – mindez több évtizeddel ezelőtt történt –, azután 2000-ig folyamatosan voltak ott csoportjaim. A tanítást egyébként mindmáig nem tettem le véglegesen, a napokban is kerestek telefonon – egy asszonyokból álló baráti kör nagyon ragaszkodik hozzám –, hogy ősztől ugye folytatjuk a munkát. Az idő múlik már felettem, de még nem tudtam nemet mondani nekik.

2015-ben a Kecskemét Városért Oktatási Díjat is átvehettem

Közel hat évtizedes szakmai pályafutásom során munkámért számos elismerést, kitüntetést kaptam. A legnagyobb ajándéknak azonban azt tartom, ha egy egykori tanítványom, amikor valahol meglát, odajön hozzám és megkérdezi: »Anci néni, miben tudnék segíteni?« Nagy öröm számomra az is, hogy a szintén pedagógus pályát választó unokahúgomat a közelemben tudhatom. Anikó sokat segít nekem, néha egy keveset én is viszonozni tudok neki. Biztos vagyok abban, hogy a felém áradó szeretetéből bőven jut a Kodály iskolás tanítványainak is.

Édesanyámmal és unokahúgommal

Mindenki hisz valamiben, valakiben. S bár nem vagyok egy buzgó templomba járó, mégis naponta azzal kelek, hogy »Uram, köszönöm, hogy felébredtem!«, és esténként úgy fekszem le, hogy elmondom: »Uram, köszönöm, hogy talán nem haszontalanul töltöttem el ezt a napot!«”