75 éves Pálfy Gusztáv szobrászművész. Kiskunfélegyházán született 1942. március 28-án. Művészeti tanulmányait Budapesten végezte, Somogyi József és Barcsay Jenő tanítványa volt. 1959-től 1965-ig előbb a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, azután a Magyar Iparművészeti Főiskolán tanult, majd 1969-ben a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán szerzett diplomát. 1970 óta Kecskeméten él és alkot. Közel öt évtizede a szobrászat több ágát műveli, kedvenc műfajai a portré, a dombormű és a kisplasztika. Eddig mintegy százötven egyéni és csoportos kiállításon vett részt. Munkái Kecskemét és szülővárosa mellett többek között Budapesten, Tarnowban (Lengyelország) és Viborgban (Dánia) is megtalálhatók. Az évek során készített közel hatszáz alkotásának válogatott darabjai az 1983-ban kialakított, látogatható kecskeméti galériájában tekinthetők meg. Életművét összegző kötete Gondolatok – Évek – Szobrok címmel 2012-ben jelent meg. 1969 óta a Magyar Köztársaság Művészeti Alapja, 1977 óta a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, 1990 óta a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete tagja. Szakmai munkásságáért több elismerést is átvehetett, a jelentősebbek: Tavaszi Tárlat díja (Szolnok, 1970), Mezőgazdaság a Képzőművészetben – különdíj (Budapest, 1980), Téli Tárlat különdíja (Kecskemét, 1984), Humor és Szatíra Biennále nagydíja (Gabrovo [Bulgária], 1985), Pro Urbe (Kiskunfélegyháza, 1985), Katona József-díj (Kecskemét, 2012), Bács-Kiskun Megyei Prima Díj (Kecskemét, 2013). Néhány nappal ezelőtt, március 15-e alkalmából Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült.

„Ahogy sokasodnak az évek, egyre jobban felértékelődik az emberben a gyermekkor és színtere, a szülőváros. Az itt ért ifjúkori benyomások nagymértékben befolyásolták egész életemet, szobrászi munkásságomat. A sors kegyének tartom, hogy otthonunkban jó festmények, igényes könyvek és szép kerámiák vettek körül, a kertünkben pedig anyám virágai bűvöltek el.


A Petőfiről és Móra Ferencről ismert Félegyháza elég kicsi volt ahhoz, hogy a természet közelségét érezzük, és elég nagy, hogy – kulturált iskolavárosként – mindent megadjon a fejlődéshez. Végigélhettük ifjúságunk változatos élményeit, melyek a maiaknál sokkal színesebbek voltak…

A szobrászathoz vezető utam nem volt éppen nyílegyenes. Az általános iskola végén még egy másik mesterség volt számomra szimpatikus: mivel szerettem az állatokat, ezért először az állatorvosi pálya vonzott. A gimnáziumban már (talán az alkotás lehetősége miatt) valami ösztönös, egyre fokozódó vonzódást éreztem a formák és színek világához – a kerámiához. Így kerültem – sikeres különbözeti vizsga után – a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnázium harmadik osztályába. Miután akkor nem volt elegendő jelentkező a kerámiára, a szobrászok közé osztottak be.


Össze is jöttünk heten. Négy fiú meg egy lány, akik a »mi itthon vagyunk« biztonságával méregették a két új »különbözetist«. Majd bejött Somogyi tanár úr is, akit a többiek ájult tisztelete övezett. Elmondta, hogyan képzeli el a következő együtt töltendő két évet. Majd, hogy fokozza az »eufóriát«, poénnak szánva megkérdezte: van-e köztünk valaki, aki nem ide kívánkozott. Én a kerámiára kívánkozom – szakadt ki belőlem, de rögtön ráébredtem: elefánt vagyok egy porcelánboltban! Megfagyott a levegő! A tanár úr – nem is titkolva döbbenetét – annyit mondott: »Megpróbálok valamit tenni az érdekében, de addig érje be velem, nem rossz hely ez sem«.

Hogy én mit kaptam a többiektől? »Te marha! Tudod, ki ez az ember?! Mi itt mindannyian kezünket, lábunkat törtük, hogy hozzá kerüljünk, te meg itt nyavalyogsz?« Amikor elkezdtünk mintázni, már jobban éreztem magam, mert rájöttem, a szobrászkodás nekem is jól megy. Azt is észrevettem, hogy a többiek egyre furcsábban méregetnek. Miután egyikük-másikuk megkért, hogy valamit segítsek, már nem is értettem, miért akartam én máshol próbálkozni, hiszen itt a helyem! Egy hónap után odajött hozzám a tanár úr. »Na, Gusztikám, hogy dönt? Elintéztem magának a kerámiát – mehet a negyedikesekhez. Oda megy, vagy nálam marad?« Egye fene, maradok! »Megtisztel«. – mondta ő, mire kitört a röhögés. Mesterem átölelt, majd nevetve hozzátette: »Isten hozta a fedélzeten!«. Így lettem szobrász…


Az érettségi után előfelvételivel mehettünk a Képzőművészeti Főiskolára. Sajnos ez engem nagyon rosszul érintett, mert így elvihettek katonának. Taszított ez az idegen közeg, ezért – hogy szabaduljak – inkább veszni hagytam az egyébként érvényes felvételimet, és egy év után (a honvédségi létszámrendezésnek köszönhetően) felvétettem magam az Iparművészeti Főiskola ipari formatervező szakára. Óriási szerencsémnek tartom, hogy így történt, hiszen ez alapos, általános felkészítésként (négy féléven át) modern plasztikai stúdiumokat jelentett. Idővel azonban, a mintázás iránti erős vonzódásom miatt visszamentem a Képzőművészetire. Tanulmányaimat elvégezve felajánlottak egy tanári állást az akkor induló Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán, de nem éreztem magamban elég elhivatottságot a tanításra, nem fogadhattam el a lehetőséget.


Máig büszkeséggel tölt el, hogy egy évvel az akadémia befejezése után, 1971-ben – az ott készített kisbronzokkal – bemutatkoztam Pest belvárosában, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének Kiállítótermében. A Művelődésügyi Minisztérium megvásárolt egy kisbronzot a kiállításról. Ennek árából sikerült külföldre mennem, egyenesen Japánba! Ott nyílt ki a világ előttem.


Szobrászati tanulmányaim utolsó évében – a kecskeméti városvezetés képviseletében – felkeresett a polgármester helyettese, és így invitált: «Amennyiben lejön Kecskemétre, állást és műtermet biztosítunk!« Mivel a pesti diákévek alatt megtapasztalt nagyvárosi létből éppen elegem lett. Így hajlottam a felkérésre. Kecskeméten viszont a könnyelmű ígéretekből csak néhány elfogadhatatlan ajánlatra tellett. Miután egy szobrásznak vidéken amúgy sem könnyű érvényesülnie, komolyan fontolgattam, hogy mégis inkább Pesten próbálkozom.

Végső döntésem előtt felkerestem régi ismerősömet, dr. Gajdócsi István megyei elnököt, aki végre hathatósan segített letelepedésemben. Megismerkedésünk a több évvel korábbi bajai találkozásunktól datálható. A már felnőtt fejjel jogot tanuló. szimpatikus gazdálkodót rögtön megkedveltem, és ahogy később kiderült, ő is barátjának fogadott, sőt támogatott a munkámban. Több kiváló kezdeményezése volt, melyeket sikerült megvalósítania: Kerámia Stúdió, Naiv Művészek Múzeuma, Játszóház, Kodály Intézet, Zománcművészeti Alkotótelep. Ezek mind az ő nevéhez kötődnek. Fentiek sorát bővítette az az elképzelése, hogy a belvárosban öt-hat alacsony rezsijű műteremlakást alakítsanak ki. Az értetlenség és a kisstílűség azonban nem hagyta, hogy ezek mind elkészüljenek. Csak egyetlenegyet sikerült befejezni, ami az otthonommá vált. 1973-ban épült fel, azóta is itt élek feleségemmel, Ágival.


A szobrászat több ágát művelem, közel 600 alkotással büszkélkedhetek. Kedvenc műfajaim a portré, a dombormű és a kisplasztika. Korai munkáim valósághűek, a később készültek lényegre törőbbek. Térplasztikáim még inkább összefogottak. Az anyagok közül a tűzben születés misztériumát magába záró »ezerarcú« bronz áll hozzám legközelebb. Gondolataim megjelenítésére az élet alapjelenségeivel foglalkozó kisbronzaimat érzem a legalkalmasabbnak. Korai életigenlő, lírai munkáim után – nagy váltásként – az utóbbi időben inkább elgondolkodtató, expresszív műveket készítek.


Az 1980-as évek derekán – amikor már kellő ismeretségre tettem szert, környezetemben és a szakmában is többé-kevésbé tudtak rólam – a bennem lévő alkotóvágynak és a korábbi évek kedvező, művészetbarát légkörének köszönhetően sok új szobrom született, ezek elhelyezésére viszont sajnálatosan nem volt mód, elkészült plasztikáimat eleinte – jobb híján – egy nagyméretű asztalon mutattam be. Az áldatlan helyzeten a véletlen segített: egy tetőbeázás után a kivitelező a szigetelés kétes eredményű javítása helyett a terasz utólagos lefedését tartotta biztonságosabb megoldásnak, így nagy örömömre, jelentős magánerős közreműködésemmel, családi otthonunk felett sikerült kialakítanunk egy külön megközelíthető galériát. Ez a munka sok éven át tartott, de megérte a ráfordított idő, mert közel 300 alkotásomat itt már méltó módon tudom bemutatni. Az elmúlt években sok hazai és külföldi látogatót vezettem végig a galérián, egykori mesterem, Somogyi József is eljött, de a magyar születésű olasz szobrászművész, Amerigo Tot is megtekintette az itt kiállított munkáimat. Lélekemelő élményt jelentett számomra, hogy az új helyen több fogékony fiatalnak is tarthattam tárlatvezetést.


Sajnos, az elmúlt évtizedekben egészségügyi problémáim is akadtak. A bronzszobrok készítése komoly fizikai erőt is igényel. Alkotásaim cizellálását sosem bíztam az öntödékre, ezt a rendkívül fontos műveletet mindig magam végeztem. A technológiából eredő, elmosódott vájatok acélvésőkkel való frissítése kezeimet, ujjaimat úgy megterhelte, hogy emiatt többször is a sebészeten kellett »vendégeskednem«. Ezekben az években ismerkedtem meg a galvanoplasztikával. A gramofonlemezek sokszorosításakor is alkalmazott technikát – a szobrászok között úttörőként – én is átvettem. Ez az eljárás lényegesen kevesebb fizikai terheléssel jár, és ami szintén mellette szólt, hogy gyorsabb is a hagyományos szoboröntéshez képest. Ennek azért is örültem, mert a korábban felgyülemlett ötleteim közül így többet is meg tudtam valósítani. Többek között a környezetrombolás szörnyű hatásaira figyelmeztető műveim egy részét is ezzel az eljárással készítettem.


Napjaink egyik legdivatosabb szlogene, hogy az unokáinktól kölcsönkapott Földet ne zsákmányoljuk ki lelkiismeretlenül. Szobraimon keresztül régóta tiltakozok az önpusztító folyamatok ellen. Büszke vagyok arra, hogy már akkor foglalkoztam a környezetvédelemmel, amikor az még nem is volt a köztudatban. 30-40 évesre datálhatóak azok az első idevágó munkáim és nem sokkal később kiállításaim, amelyek ezzel a témával foglalkoztak. Tematikus műveimet »környezetféltő« szobroknak neveztem el. Fészek című munkámmal például azt kívántam éreztetni: bár sok veszély fenyegeti Földünket, de az is a mi lehetőségünk, hogy pusztítás helyett óvjuk a környezetet. A tojás jelképezte – megújulni akaró – őserő hangsúlyozása pedig azt a reményemet fejezi ki, hogy talán mégis észbe kap az ember, és nem pusztítja el a csodálatos természetet. Az utóbbi tíz évben egyébként különösképp foglalkoztat ez a kérdés, hiszen most már egyre jobban érezzük ennek fontosságát, időszerűségét. Vallom: a környezetvédelem kiemelt fontosságát az adja, hogy annak megoldatlansága okafogyottá teszi korunk emberének összes többi problémáját.


Környezetünk féltésével nem maradtam »kapun belül«, ebben a témakörben – olykor fotóművész barátaimmal együtt – számos figyelemfelkeltő kiállítást is rendeztem. Emellett persze több jelentős országos és helyi kiállításra is kaptam meghívást, illetve köztéri szobrok, domborművek – így például 2014-ben Kecskemét főterén Kada Elek bronz mellszobrának – elkészítésére is több ízben felkértek. Egy régi álmom is megvalósult: Rákóczi-domborművem a hírös város nemrég felújított főutcájában otthonra lelt, az avatóünnepséget március 27-én tartottuk meg.

Néhány évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy fontosnak vélt gondolataimat papírra vetem, és szobraim bemutatása mellett könyv formában megjelentetem. Amikor a jól ismert kollégáimról írt tanulmányokat és könyveket olvastam, rendszerint hiányérzetem támadt. Bármilyen szakszerűek, alaposak voltak is az elemzések, rejtve maradtak olyan momentumok, amelyek pedig igazán jellemzőek az alkotókra. Épp ezért szerencsésebbnek tartottam a magam által megírt, személyesebb hangvételű bemutatkozást. Ez rendkívül nehéz feladat volt, a tudálékosság legkisebb árnyalatát kerülve, egy-egy szócikk hosszát egy oldalban maximálva kellett fogalmaznom. Munkám több évig tartott, de úgy érzem, hogy életemet, törekvéseimet sikerült olvasmányos módon összegezni. A Gondolatok – Szobrok – Évek című kötet, és annak CD-ROM változata itt, a galériában és a Líra Könyvesboltban is hozzáférhető. S amikor már kész lettem a könyvvel, akkor újabb kihívás várt rám: az életműkötet kivonatos változatát az interneten is közzé tettem. Honlapom elkészítése újabb egy évig tartott.

75. születésnapom érve nagyobb munkákat már nem tervezek, de kisplasztikák készítését még szívesen vállalom, környezetféltő gondolataim kikívánkoznak belőlem. Persze nem akarom megváltani a világot, csak szeretném megismerni, és ha lehet, változtatni rajta. Erre a kalandra másokat is hívok, magaménak érezve Henry Moore szavait: »A művészek arra törekszenek, hogy más emberek és saját maguk számára is értékessé tegyék az életet... Minden művészet arra való, hogy segítsen az embereknek több örömöt és érdekességet találni az életükben, és ráébressze őket, milyen csodálatos világban élünk.«”