VALLOMÁSOK: Lángné Nagy Mária népművelő, programszervezési vezető60

60 éves Lángné Nagy Mária népművelő, programszervezési vezető. Salgótarjánban született 1954. május 18-án. Általános és középiskolai tanulmányait Pápán és Salgótarjánban végezte, majd Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanári, illetve közművelődési és népművelési előadói diplomát szerzett. Később közművelődési vezető és művelődés szociológus végzettséget is szerzett. 1976 óta két rövidebb megszakítással Kecskeméten él, a Kecskeméti Kulturális és Konferencia Központ (korábban Bács-Kiskun Megyei Művelődési Központ, majd Erdei Ferenc Művelődési Központ) munkatársa. Az első években népművelőként dolgozott, majd osztályvezető, intézményegység-vezető, illetve igazgatóhelyettes volt; jelenleg az intézmény programszervezési vezetője. Közel 30 éve a Kecskeméti Népzenei Találkozó rendezője, szervezője. Létrehozta a Természetgyógyász Egyesületet, megrendezte az első Csontkovács Fesztivált. Aktívan közreműködött a kecskeméti közművelődési koncepció és rendelet elkészítésében, valamint a művelődési központ művészeti iskolájának létrehozásában. Részt vesz a Kodály Művészeti Fesztivál és a Nagy Rajzolás programok szervezésében, a Kecskeméti Múzeumok Éjszakája fesztivál egyik főszervezője. 2005 óta a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének megyei elnöke; 1982-től 1985-ig a Magyar Népművelők Egyesülete titkára volt, 2008 óta az FB tagja. Kimagasló szakmai munkájáért 2000-ben Népművelésért Díjat, 2001-ben Pro Meritis-díjat, 2008-ban Bessenyei György-díjat kapott.

„Első generációs értelmiségi vagyok. Édesapám a Viharsarokból, egy nyolcgyermekes vésztői földműves családból származik. Egyedül ő szakadt el a földtől, műszerész szakmát tanult ki. Sokáig katona volt, ott ismerkedett meg édesanyámmal, aki ezer szállal kötődött a Salgótarjáni Öblösüveggyárhoz, üvegfúvóként ő maga is ott dolgozott.

A katonaság miatt gyerekkoromban sokat költöztünk. Székesfehérvárott voltam óvodás, majd Pápán és Salgótarjánban általános iskolás. Hálás vagyok a sorsnak, mert mindenhol nagyon jó tanárok vettek körül. Így például Pápán a korábban megszüntetett tanítóképző oktatói kara tanított. Fölkészült, gyerekeket szerető és értő pedagógusok voltak. Alsó tagozatos tanító nénim észrevette, hogy a többieknél jobban fogalmazok, ezért külön feladatokat is adott nekem, míg énektanárom biztatására – bár botfülű vagyok – másfél évig kórusban is énekeltem. Mindezek közösségi élményt, az alkotás első örömét jelentették nekem!

Fotó a nyolcvanas évekből

Salgótarjánban, amely akkoriban egy pezsgő életű, fejlődő iparváros volt, a Bolyai János Gimnázium volt a meghatározó számomra. Nagyon szerettem oda járni. Osztályfőnököm, dr. Jármay Pálné régi vágású, határozott pedagógus volt, aki szent meggyőződéssel értelmiségieket akart nevelni a munkáscsaládból származó diákjaiból. Az őszi hónapokban délutáni munkát szervezett nekünk, és a kapott pénzből hangverseny- és színházbérletet vásárolt, még operaelőadásokra is elvitt bennünket. Másodikos koromban az ő javaslatára indultam el a magyar nyelvi OKTV-n. A tanulmányi versenyt megnyertem, ez később nagyban megkönnyítette a továbbtanulásomat.

Sokat köszönhetek Czinke Ferenc Munkácsy-díjas grafikusművész tanáromnak is, aki a rajz és a művészettörténet rejtelmeibe vezetett be. Óráin, a KISZ égisze alatt szervezett műtermi gyakorlatain, a képzőművészekkel való személyes találkozások révén hihetetlenül sok mindent tanultam meg Tőle. Az évek során én lettem a jobb keze a szervezésben. Színes világ volt: vagy építettünk, vagy bontottunk. Találkozókat, beszélgetéseket szerveztünk. Akkor még nem is tudtam, hogy valójában a népművelői feladatokat ismertette meg velem.

Mindig érdekelt a művészettörténet

Érettségi után az ELTÉ-re jelentkeztem. Továbbtanulási szándékomat szüleim elfogadták. A fővárosban azonban kollégiumot nem kaptam, s mivel az albérletet már nem tudták volna kifizetni, így Debrecenben folytattam a tanulmányaimat. A hajdúsági város messzebb volt ugyan, mint Budapest, de a körülmények alakulását mégsem bántam meg. Debrecen nagysága, a széles utak látványa, a hatalmas egyetemi épülettömb fantasztikus élmény volt nekem. Tanáraim itt is kiválóak voltak. Legszívesebben dr. Durkó Mátyásra, a Felnőttnevelési és Közművelődési Tanszék megalapítójára és vezetőjére emlékezek vissza, aki az oktatókra és a hallgatókra is egyaránt odafigyelt, nála nem veszhetett el egyetlen diák sem.

Nem egy simulékony egyetemista voltam. Sokat forgolódtam a Főnix Egyetemi Színpad környékén, szókimondásommal – a munkafeltételek elégtelenségére hívtam föl a figyelmet – kisebb botrányt kavartam az őszi munkán. Mindezt megelőzte, hogy már az első héten engem választottak meg tanszéki képviselőnek. Az érdekvédelmi munkát akkor kezdtem el.

Férjemet is az egyetemnek köszönhetem. Élet- és csoporttársam az első konfliktusomnál szolidáris volt velem; már ekkor eldőlt, hogy összetartozunk. 1976-ban együtt jöttünk Kecskemétre is gyakorlatra, és az itteni légkör úgy megfogott bennünket – no meg Sajtos Géza, Kiss Márta és Bodor Jenő marasztalása is hatott –, hogy itt maradtunk, és az utolsó egyetemi évünket már a munka mellett végeztük el. Laci a szakszervezetek művelődési házában dolgozott, nekem pedig az akkori művelődési központban a munkás művelődés területe jutott, többek között szocialista brigádklubot szerveztem. Később a hálózati csoportban kaptam feladatot. Fantasztikus korszak volt ez, a megyében dolgozó népművelők nagyjait ismerhettem meg, tőlük tanultam meg a szakmát.
A Csepel Galéria és Helytörténeti Gyűjtemény alapításakor Héjjas Pál belsőépítésszel

1982-ben Pozsgai Imre Kulturális Vezetőképző Intézetet indított a fővárosban. A kétéves nappali tagozatos iskolában 16-an – köztük Pintér Lajos költő is – tanultunk. Ezalatt a két év alatt, illetve 1985-től 1988-ig a fővárosban éltünk. Ez utóbbi három évben a Csepeli Tanácsnál dolgoztam, a Csepel Galéria és Helytörténeti Gyűjteményt kellett létrehoznom. A különleges intézmény minden apró részletét nekem kellett kidolgozni, örömöm, hogy még ma is működik.

                                                                                                                    Fotó a 90-es évekből
1988-ban visszaköltöztünk Kecskemétre, azóta a művelődési központ «szürke eminenciása» vagyok. Munkámat szeretem, változatosságát élvezem. Örülök annak is, hogy sok fiatal vesz körül. Hálás vagyok a Kecskeméti Táncegyüttesnek, jó velük együtt lenni, részesedni az új és újabb produkciók sikereiben. Korábban azt hittem, hogy 55 évesen elmegyek majd nyugdíjba, és megnézhetem mindazt, amire munka mellett nem volt időm, lehetőségem. De mindig van valami feladat, most például a határon túli magyar óvónők «Csillagszemű» Szakmai Táborának előkészítése. Szóval nem tudom, hogy mikor jön el a «búcsúkoncert»!”

(Lejegyezte: Varga Géza)