VALLOMÁSOK: Kiss András fotóművész85

Kiss András EFIAP fotográfus, aranykoszorús mester, aranydiplomás fotóművész 1930. október 16-án született.

Első fotói 1945-ben készültek. Először Pécsett dolgozott sajtófotósként, majd 1957-ben önálló műhelyt nyitott Kunszentmártonban. Mesterlevelét 1960-ban szerezte. 1963-ban Nagykőrösön telepedett le, ahonnan Kocsérra járt át megkeresni családja számára a mindennapira valót. 1967-ben engedélyezték Nagykőrösön, hogy műtermet nyisson.

Kiss András fotóművész
(a portrét Kissné Balla Erzsébet fotóművész készítette)

Kecskemétre 1986-ban költözött családjával. 1987-ben nyitották meg fotóüzletüket, amely napjainkban Kiss Fotó néven működik. 1997-ben megkapta az aranykoszorús fényképészmesteri címet, 2002-ben az ES-MAFOSZ kitüntetést és a fotóművész címet. 2005-ben megkapta az AFIAP (nemzetközi fotóművész), 2009-ben az EFIAP (a FIAP Kiváló művésze), 2010-ben az aranydiplomás művész címet. 2005-ben Kecskemét Közművelődéséért Díjban részesült. Alapító tagja a 2002-ben alakult Magyar Fotóművészek Világszövetségének és tiszteletbeli tagja a Kecskeméti Fotókörnek. Amatőr költőként is ismert.

„1930-ban egy Szolnok megyei kis faluban, Tószegen születtem. Az 1929-es nagy világgazdasági válság nagyon rosszul jött, országunk még Trianont sem heverte ki. Szegénység volt, a faluban senkinek nem volt akkor még fényképezőgépe. 1945-ben, amikor Budapest körül bezárult az ostromgyűrű, egy orosz katona egy lemezes fényképezőgépet árult, nekem ez nagyon megtetszett és megvettem tőle. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a gép egész életemet meghatározza.

Petróleumlámpával másolt kép (Kiss András, 1945)

Első felvételeimet családomról, testvéreimről és a házunkról készítettem. K. Pesty László, a környék híres fényképésze hívta elő a negatívokat. Elismerő mosolyát szinte még ma is látom. Azután hetente-kéthetente vittem új felvételeimet a mesterhez. Elektromos hálózat híján a Nap fénye és egy petróleumlámpa szolgáltatta a másoláshoz szükséges fényt. Ekkor dőlt el végérvényesen, hogy életem összefonódik a fotózással. A mester tanulója lettem.

Mint minden fiatalt, engem is vonzott a kalandvágy. A biztos megélhetés reményében ejtőernyősnek jelentkeztem. Katonai pályafutásom azonban számos váratlan fordulatot tartogatott számomra. Néhány hónap után alakulatomat fölszámolták, engem tiszti iskolára vezényeltek. Avatásom után röviddel a Harcos című hetilap fotóriportere lettem. Képeimmel a valóságot akartam megmutatni, így felvételeimről hiányoztak az akkoriban előírt boldog, diadalmas jövőt ígérő arcok. Ez még talán nem lett volna »válóok«, de Sztálin halála után a politika viszonylagos tisztulása miatt már más színben láttam a honvédségen belül történteket, Úgy gondoltam, tiszta lelkiismerettel nem maradhatok meg a magyar hadseregen belül. Hosszas huzavona után – minden eszközzel megpróbáltak maradásra bírni – 1955-ben saját kérésemre leszereltek.

Újságíró igazolvány 1954-ből

1956 elején a Kunszentmártoni Vegyesipari Vállalat fényképész műtermében vállaltam munkát, majd 1957 januárjában eljött életem nagy pillanata: önálló műhelyt nyithattam. »Az engedélyhez kötött iparűzők lajstromában bevezettem és részére a fényképésziparnak való gyakorlásához hozzájárulok« – szólt a kunszentmártoni engedély.

Boldog évek következtek. Elsősorban családi, alkalmi fényképeket készítettem. A munka mellett jutott idő a tanulásra is: 1960-ban mesterlevelet szereztem. 

Őm Gyula erdész
(Kiss András, 1970)

1963-ban Nagykőrösre hívtak, de az ottani szövetkezet »gyengén muzsikált«. Önálló iparűzésre nem kaptam engedélyt, s hogy élni tudjunk, a közeli Kocséron kezdtem dolgozni. Elsősorban esküvői képeket készítettem, de abban az időben is sokan kérték a keresztelők megörökítését. Közben különböző munkákat kaptam Cegléden, Kunszentmártonban, Kecskeméten és Nagykőrösön is. Végül 1967-ben ez utóbbi városba helyezték át az engedélyemet. A műterem mellett a sajtó számára is dolgoztam. Az ipar, a mezőgazdaság modernizálását, vállalati ünnepségeket kellett megörökítenem, de szívesen fotóztam a kismesterségeket, a népi iparművészeket. A városba látogató színművészeket és sok-sok híres embert, például dr. Szentgyörgyi Albertet, dr. Csapó Árpádot, dr. Bay Zoltánt és számos más, érdekes és kedves vendéget örökítettem meg.

Közel húsz nagykőrösi év után 1986-ban Kecskemétre költöztünk. A hírös város egyik legősibb utcájában, a Kápolna utcában Fuji üzletet, majd 2002-ben a főtéren egy Kodak fotókereskedést nyitottunk meg. Később ugyan ez utóbbi boltunkat a magas bérleti díj miatt be kellett zárnunk, a Kápolna utcában azonban azóta is fogadjuk a vevőket.

Ruttkai Éva Kossuth-díjas színésznő
(Kiss András, 1971)

Leghűségesebb, gyorsan tanuló segítőtársam, immár 59 esztendeje a feleségem. Bár zeneművészeti pályára készült, egy rosszindulatú párttitkár ebben megakadályozta. Így mellém állt és az induló saját műhelyünkben gyorsan kitanulta a szakmát. 1960-ban ő is megszerezte a szakmunkáslevelet. Két fiúgyermekkel ajándékozott meg, de a család gondjai közben sem hagyott magamra: nemcsak a fotózásban, hanem a vállalkozás könyvelésében, levelezésében is sokat segített.

Külön öröm a számomra, hogy amióta nyugdíjas vagyok, a fiam átvette a cég irányítását. Zsolt remek érzékkel tart lépést a korral. Neki is köszönhető, hogy Kelet-Európában nekünk volt először lézerfénnyel működő digitális printerünk.

Mindig fogékony voltam az új technikai megoldásokra. Amikor a villanófény forradalmasította a szakmát, mi az elsők között voltunk, akik vakut vásároltunk. A szakma újdonságainak megismerésére, beszerzésére azóta is törekszünk. Legutóbb például olyan nyomtatót vásároltunk, amely maximum 60 cm szélességben korlátlan hosszúságú fényképek készítésére alkalmas.

Orvostanhallgató Afrikából – „a kapitány”
(Kiss András, 1978) 

Az elmúlt években a változó piaci körülményekhez is rugalmasan alkalmazkodtunk. Kereskedelmi forgalmunkat növeltük, a nagy helyigényű műtermet megszüntettük. Üzletkörünk is megváltozott. Nemcsak az amatőr, hanem a profi fotósok is hozzánk szoktak. Sikereinket annak is köszönhetjük, hogy eladóink rendelkeznek azzal a szakmai ismerettel, amivel segíteni tudják a vevőink jó döntését. Arra törekszünk, hogy tanácsainkkal a fotózásban járatlanokat és a tapasztalt fotóriportereket is segíteni tudjuk. A szakma szeretetét és odaadását kell, hogy érezze a vásárló. A pénz pár évvel ezelőtt még magától jött, ha szerettük és tiszteltük a vevőt. Régen a legjobb reklám, a legjobb befektetés az volt, ha a mester nevét adta munkájához. Ma ez már a múlté, elég, ha csak a multik és a fiatalok új erkölcsi hozzáállására gondolunk! A jó kereskedő nem csak kapni, adni is szeret. Mi ebben a szellemben dolgozunk.

Nyugdíjas éveimben sem hagytam abba a fotózást. Több mint 100 önálló és meghívásos tárlaton mutatkoztam már be. Nagy öröm számomra, hogy életmű-kiállításom épp 85. születésnapomon nyílik meg a Zsinagógában. Külföldi kiállításaim révén az elismerések is elértek, többek között megkaptam a FIAP, azaz a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség Kiváló Művésze címét is.

80. születésnapomon Zsolt fiam azzal lepett meg, hogy a Kápolna utcai Kiss Fotóban egy galériát alakított ki. Az én munkáim adták az első kiállítás anyagát, és az azóta eltelt öt év során sok sikeres tárlatot rendeztünk. Kecskeméti alkotók mellett fővárosi fiatalok, szenior művészek fotóit tekinthették meg a kiállítótermünkben az érdeklődők, még a nemzetközi ismertséget is kivívott fotóművész, Eifert János is bemutatkozott már itt.

Feleségével a Kápolna utcai galéria első kiállításának megnyitóján, 2010-ben

Közel 70 éve, hogy a fotózással kapcsolatos eszközöket gyűjtöm. A fényképezőgépek, a képkidolgozás szerszámai közt akad több igazi különlegességem is. Így például egyik legkedvesebb masinám a magyar tervezésű és itthon is gyártott, 1940-es évekből való tükörreflexes fényképezőgép. Ez a Duflex-gép volt az első a világon, amellyel szemmagasságból lehetett fotózni. De gyűjtemény többi darabjai is értékesek, jelenleg a Kápolna utcai galériában vannak kiállítva. Jó lenne végleges helyet találni nekik. Ha néhány év múlva a Magyar Fotográfiai Múzeum Budapestre költözik, a Régi Zsinagóga talán befogadhatná ezt az anyagot.

Néhány éve, amikor még lehetett, pálinkafőzéssel is foglalkoztam. Csúcsminőségű berendezést vettem, és könyvekből tanulva ez ősi mesterség fortélyait, igyekeztem finom párlatokat készíteni. 2013-ban Karcag városa pálinkafesztivált rendezett, ahova egyik pálinkámat én is elküldtem. Már rég megfelejtkeztem az egészről, amikor jött a hír: papramorgóm bronzérmes lett.

Az utóbbi években egyre többet olvasok, főleg a történelmi jellegű írások érdekelnek. A monitor a könyvem, az internet segítségével nagyon sok érdekes anyaghoz, információhoz hozzájutok. Sok évvel ezelőtt elkezdtem egy könyvet írni Kecskemét fotótörténetéről. 2009-ben az anyagok rendezését abbahagytam, korábbi feljegyzéseimet azonban nemrég újból elővettem. Ha lesz még rá időm, folytatni szeretném ezt a vállalkozásomat.”