VALLOMÁSOK: Dr. Horváth Zsolt traumatológus, mb. orvosigazgató50

50 éves dr. Horváth Zsolt traumatológus, megbízott orvosigazgató. Kecskeméten született 1964. augusztus 17-én. 1970-től a Zrínyi Ilona Általános Iskolában tanult, azután a Katona József Gimnázium diákja lett. Egyetemi tanulmányait Szegeden, a SZOTE Általános Orvosi Karán kezdte meg, míg az ötödévet már a SOTÉ-n végezte. 1997-ben traumatológiából tett szakvizsgát, majd 2008-ban az SZTE Gazdaságtudományi Karán orvos-közgazdász diplomát is szerzett. 1990 óta a Kecskeméti Megyei Kórház munkatársa. Két hónapig az ortopéd osztály, ezt követően a traumatológiai osztály orvosa lett, azóta is ott dolgozik. 2007-ben adjunktusi kinevezést kapott. 2012 októberében az intézmény stratégiai igazgatója lett. 2013. június 1. óta megbízott orvosigazgatóként a hagyományos orvosigazgatói feladatokat látja el, emellett a stratégiai kérdésekben továbbra is illetékes maradt. Szereti a mozgalmas, váratlan helyzeteket, ahol gyors döntéseket kell hozni. Több ízben csatlakozott nemzetközi orvos csoportokhoz földrengés, árvíz sújtotta országok megsegítésére: 2000-ben Indiában, 2005-ben Szumátrán, 2006-ban Pakisztánban járt. Évekig a Magyar Orvosok Szövetsége helyi elnöke, illetve a Közalkalmazotti Tanács elnöke volt. 15 éve egészségügyi intézmények finanszírozásával is foglalkozik. Kimagasló szakmai munkájáért 2013-ban Kecskemét Városért Egészségügyi Díjat kapott.

„Tősgyökeres kecskeméti családból származom. Szüleim értelmiségiek, nagyszüleim kétkezi munkások, rendes, dolgos emberek voltak. Öcsémmel ketten vagyunk testvérek, ő több mint húsz éve Amerikában dolgozik. Születésemkor a Zöldfa utcában laktunk, majd a Csongrádi utcába költöztünk, valójában én ott nőttem föl. Boldog körülmények között éltünk. Nem gazdagságban, de nem is szükségben – jó szájízzel gondolok vissza ezekre az évekre.

Az általánost a Zrínyiben végeztem. Nagyon szerettem oda járni, kellemes volt a légkör, csak a mi sulink udvarán kialakított pályán lehetett télen korcsolyázni. Orosz tagozatra jártam, és ma már sajnálom, hogy akkor nem vettem komolyan a nyelvtanulást. 10 éves koromban ott kezdtem röplabdázni, Dunszt Frici bácsi felesége volt a testnevelő tanárom és az edzőm.

A kedvenc tantárgyam a matematika volt, de tetszettek a kémiai kísérletek is, ennek megfelelően nyolcadikban vegyészmérnök akartam lenni. A reál tárgyakból közismerten erős Katonába jelentkeztem, és a matematika tagozatra fel is vettek. Ott azután hamar kiderült, hogy mégsem leszek vegyész: amikor képleteket kellett tanulni, magolni, azt már nem szerettem – később, az egyetemen az orvosi vegytanban se leltem túl sok örömet.

Munka közben

Jó képességű, eleven osztály, összetartó közösség voltunk, napjainkban is tartjuk a kapcsolatot, ma is már két osztálytársammal beszéltem. Szekér Bandi bácsi volt az osztályfőnökünk, Horthy Attila a matematikatanárunk, Sárközy István a történelemtanárunk. Az óráik mindig élményt jelentettek számomra. De a többi pedagógusról is csak jót mondhatok. Valamennyiükre tisztelettel gondolok vissza, sokukkal mind a mai napig baráti kapcsolatot ápolok.

A röplabdát középiskolás éveimben se hagytam abba, sőt, még az egyetemi csapatban is játszottam. Frici bácsi edzésein rendszeresen részt vettem, azonban viszonylag hamar kiderült, hogy sok siker ebben a sportágban nem vár rám, ezért a röpi mellett vívni kezdtem, illetve sportlövészetre és lovagolni is jártam. Kisebb dilemmaként még az is fölmerült bennem, hogy esetleg öttusázó leszek. Biológia-tanárnőnk, Vetéssy Katalin azonban jó pedagógiai érzékkel megtalálta azt az egy mondatot, amivel elérte, hogy az orvosi pálya legyen az életcélom. Ma is hálás vagyok neki ezért.

    A traumatológiai osztály orvosai
Az érettségi után Szegedre jelentkeztem, de nem vettek fel. Egy évig a Honvédkórházban mint műtőssegéd dolgoztam, közben gimnáziumi barátommal, a szintén orvosegyetemre készülő Horváth Zsolttal együtt tanultunk – az elmúlt 16 évben országgyűlési képviselőként Kecskemétet képviselő egészségügyi szakpolitikussal ma is tartom a barátságot. Másodszorra azután mindkettőnket felvettek. Szegeden szinte az első pillanattól kezdve egyértelmű volt számomra, hogy a baleseti sebészet lesz majdani szakterületem. Nagyon tetszett Szeged is, szerintem a legeslegjobb egyetemi város, gyönyörű éveket töltöttem ott. Ennek ellenére az ötödévet már Pesten végeztem – egyik professzorommal kisebb konfliktusom támadt, s mivel ő teljhatalommal rendelkezett, én jobbnak láttam, ha inkább kerülöm a vele való találkozást – így az orvosi diplomámat a SOTÉ-n kaptam meg.

2013-ban Kecskemét Városért
Egészségügyi Díjat kapott

Ezt követően hazajöttem, a megyei kórházban helyezkedtem el. A traumatológián akkor épp nem volt státusz, ezért az ortopéd osztályon kezdtem a munkát. Két hónappal később azután már a szeretett szakterületre mehettem, azóta is a traumatológiai osztályon dolgozom. Az elmúlt közel két és fél évtized során nagyon sokat tanultam – Dömötör professzor úrtól kezdve számos kiváló szakemberrel dolgozhattam együtt –, a lexikális tudást a gyakorlatban szerzett tapasztalatok jól kiegészítik. Kis orvosként kezdetben kisebb feladatokat kaptam, de később nehezebb, örök élményt jelentő műtétek részese is lehettem. Valójában mindig az az orvosi beavatkozás a legszebb, a legfontosabb, ami előtt épp állok.

Főigazgató úr hívására 2012 óta a stratégiai igazgatói feladatokat is ellátom, az ő kérése alapján vállaltam 2013-ban a megbízott orvosigazgatói címmel járó teendőket is. Döntésemet nem bántam meg, szeretem a munkámat. A matematika világa mindig közel állt hozzám, most is érdekel a közgazdaságtan, és ezt az egészségügyi finanszírozás problémáinak megoldása során jól tudom hasznosítani.

Feleségével és gyermekeivel

S hogy milyen céljaim vannak? Szeretnék traumatológusként még sokáig dolgozni, és örülnék annak, ha a kórházban az általunk megálmodott, elképzelt egészségügyi modell megvalósulna! Szüleimet szeretném még sokáig magam mellett tudni, és persze jó érzés lenne boldogságban, biztonságban látni gyermekeimet, unokáimat! Egyszóval a jelenlegi helyzetemmel teljes mértékben elégedett vagyok, ha csak az évek telnének, és közben minden változatlan maradna, az jó lenne! Persze alakulhatnak másképp is a dolgok, de én még azt is el tudom képzelni, hogy valahol a Balaton-felvidéken egy présházban éttermet vezetek majd.”

(Lejegyezte: Varga Géza)