VALLOMÁSOK: Bóka József gimnáziumi tanár80

80 éves Bóka József gimnáziumi tanár. Szegeden született 1934. október 7-én. Elemi iskoláit szülővárosában, a tanítóképző gyakorló iskolájában kezdte meg, és két év megszakítással – a világháború után az államosításig piarista diák volt – ott is fejezte be. Ezt követően tanulmányait a tanítóképzőben folytatta, majd gyakorló évét Reformátuskovácsházán töltötte. A Békés megyei településen további egy évet tanított, azután a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán ismét iskoladba ült, és 1960-ban magyar-történelem szakos tanári diplomát szerzett. Később, 1964-ben a JATE BTK történelem-pedagógia szakát is elvégezte. 1960 óta él Kecskeméten. Több mint három évtizedig a Katona József Gimnázium tanára volt. A tanítás mellett osztályfőnöki munkaközösség-vezetői, illetve történelem munkaközösség-vezetői feladatokat is ellátott. Az 1970-es években résztvett a történelem és a pedagógiai fakultáció tantervi anyagának kidolgozásában is. 1991-től 2001-ig a Piarista Gimnáziumban tanított. Néhány éven át igazgatóhelyettes, valamint a kollégium prefektusa volt. Pedagógusi tevékenységét több szakmai elismeréssel is jutalmazták: 1985-ben Kiváló Munkáért kitüntetést, 1990-ben Kiváló Tanár címet, míg 1995-ben Kecskemét Városért Oktatási Díjat kapott.

„Földműves családból származom, őseim több generáción át Szeged talán legrégebbi részén, Alsóvárosban éltek. Nagyszüleim az 1879-es nagy árvíz után költöztek Újszegedre, így gyerekkoromat én már ott töltöttem. Nyugodt, kiegyensúlyozott családban éltünk szüleimmel és öcsémmel – öt idősebb testvérem, sajnos nagyon korán meghalt.

Szüleimmel három-négyéves koromban

A szegedi tanítóképző gyakorló iskolájában kezdtem meg tanulmányaimat. Kiváló képességű gyerekekből állt az osztály, az óvodába lejáró tanítók javaslatára vettek föl bennünket. A világháború miatt azután egy évet vesztettem. 1944 őszén ugyanis nagynéném – abban a hiszemben, hogy a fővárosban nem lesz semmi baj – fölvitt Pestre, és csak hónapok múlva jöttünk vissza Szegedre. A következő két tanévet a piarista iskolában töltöttem, majd amikor az államosítás miatt ott megszűnt a tanítás, ismét a gyakorló diákja lettem.

Már kicsi koromban papként vagy pedagógusként képzeltem el a jövőmet. A templomi külsőségek hamar megfogtak: óvodás voltam még csak, de már miséztem a sublót előtt. Később, iskolásként egyre inkább a pedagógusi pálya felé sodródtam, játékos formában névsorokat állítottam össze, osztályoztam. A keményebb politikai kurzus sem a papi szolgálat felé irányított, és persze kiváló tanáraim is – akik közül többen példaképeim lettek –, hatottak rám. Nagy szeretettel emlékezek vissza többek között első tanítómra, Majzik Sándorra, valamint a latin és történelem szakos piarista tanáromra, Tárkányi Bélára. 

A nyolc osztály elvégzése után a középfokú végzettséget adó tanítóképzőbe irányítottak. Már a piaristák iskolája is először rettenetesnek tűnt, de édesapám azt mondta, hogy jó hely lesz az, maradjak. Igaza lett! Itt is, a tanítóképzőben is hasonlóan alakult az életem: a kezdeti idegenkedés ellenére maradtam. Az egész tantestület szinvonalas pedagógiai munkát végzett, én pedig örökre megszerettem ezt a hivatást.

Húszas éveimben

Gyakorló évemet Reformátuskovácsházán töltöttem, egy mindössze ötfős tantestület tagja lettem. Igazgatóm, Nagyselmeczy István mindenféle szempontból meghatározó egyéniség volt, sokat köszönhetek neki. Összevont osztályokat tanítottam, 60-70 gyereket kellett egyidőben lekötni. Nem lehetett rögtönözni, ez a munka arra kényszerítette az embert, hogy minden óra fölépítését, menetét előre végiggondolja, megtervezze. Életem talán legszebb feladata volt, ezért is maradtam ott még egy évig.

A továbbtanulás miatt 1956-ban visszamentem szülővárosomba, és a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolát elvégezve magyar-történelem szakos tanári diplomát szereztem. Ott ismertem meg kecskeméti kötődésű feleségemet, és bár tanítási gyakorlataim olyan jól sikerültek, hogy állást kaphattam volna a főiskolán, 1960-ban mégis a hírös városba költöztünk, közös életünket itt kezdtük meg.
 
A gondviselés egész életem folyamán végig kísért. Kecskeméti éveimre is igaz ez, hiszen rögtön bekerültem a Katona József Gimnázium tantestületébe. Mester Barnabás irányításával kiválóan vezetett, jól felkészült, igényes tantestület volt. Óriási tanáregyéniségek vettek körül, emberséget, emberi tartást lehetett tőlük tanulni. Szőts Rudolf, Orosz László, Szemerey Andor, Szabó Adorján és Szekér Endre, csak néhány név azok közül, akik hozták magukkal és tovább is adták a régi gimnáziumi értékeket.

Szekér Endrével a katedrán

Csodálatos 31 évet tanítottam a Katonában, kilenc osztályt ballagtattam. A fakultációs tantervi anyagok elkészítésében is résztvettem. Abban az időben pedagógiai fakultációra is lehetett jelentkezni. A régi, hagyományos kereteket lényegesen kitágítva olyan tanulókkal foglalkozhattam, akik pedagógusok szerettek volna lenni. Jártunk óvodákba és iskolákba: csoportfoglalkozásokat, illetve órákat tekintettünk meg, majd az ott történteket együtt megbeszéltük. Sőt, a negyedikesek a Kis-Kecskeméti Általános Iskolában még taníthattak is. A diákok rendkívül fogékonyak voltak minderre, később közülük sokan kiváló pedagógusok lettek. Tanítványaim többsége helyt állt az életben. Jól esik, hogy sokan szeretettel és tisztelettel adóznak nekem. Ha az utcán egyik diákom így köszön rám: »Tiszteletem Tanár Úr!«, az mindennél többet ér! 

A piarista tantestületben

A rendszerváltás után Ruppert atya hívására átmentem a Piarista Gimnáziumba. Az új iskola új motivációs rendszert mozgósított bennem. Sok mindent át kellett gondolnom, értékelnem, de nagyon örülök, hogy az utolsó tíz tanévben ott taníthattam!

Nyugdíjas éveim, Istennek hála, jól telnek! Három lányom, hat unokám és egyhónapos dédunokám vesznek körül; nagy öröm, ajándék, hogy láthatom őket, és egy kicsit segíthetek nekik! Azt szoktam mondani, hogy időarányosan élek. Vannak gondjaim, nehézségeim – gyengén látok, nem nagyon tudok már írni, olvasni –, de minden napra van feladatom, és amennyire erőm engedi, azt el is végzem, így nem alakult ki bennem a feleslegesség érzése.

Dédunokámmal

A hit számomra alapkérdés: lehet hit nélkül vegetálni, de tartalmas életet élni nem lehet. Életem során minden vasárnap el tudtam jutni a templomba, gyakorolhattam a hitemet. Tanítás közben persze voltak olyan pillanatok, amikor a hitről nem lehetett vallomást tenni. De lehetett úgy élni, hogy ezt a diákok megérezhessék! A hit a nehéz helyzetekben is sokat segített, így például akkor, amikor feleségemet elvesztve szárnyaszegetté váltam. Boldogan látom, hogy lányaim és unokáim is a hitnek a mai megnyilvánulásait gyakorolják! Megnyugtató, hogy ők is ezen az úton járnak!"