Sirkó László, a hatvanéves kisfiú60

60 éve, 1950. szeptember 18-án született Sirkó László színművész. Kétszer szerződött Kecskemét-re. Előbb 1972-től két évadon át segédszínészként a Radó Vilmos vezette társulat tagja volt, majd 1986-ban igent mondott Lendvay Ferenc ajánlatára és azóta a Katona József Színház színművésze. Az elmúlt 25 évadban a színházszerető kecskeméti közönség több mint száz szerepben láthatta. Sodró erejű művészi játékával, valamint a város közéletében végzett sokoldalú kulturális tevékenységéért a szakma és a nagyérdemű elismerését több ízben is elnyerte. 2000-ben Az évad színészévé választották, 2002-ben Katona József-díjat kapott, 2006-ban Bács-Kiskun Megye Művészeti Díját vehette át, 2007-ben Bács-Kiskun megyei Príma Primissima-díjban részesült, 2009-ben pedig ESTem Díjas lett, illetve az akkor alapított Pék Matyi-díjat is elnyerte.

2010 őszén, Carbone szerepében
(Arthur Miller: Pillantás a hídról)

- Szerencsére mindig élnek olyan énekpedagógusok, akik fontosnak tartják azt, hogy tanítványaik közvetlen közelről megismerjék a színjátszás világát. Első színházi élményemet én is így szereztem: lelkes énektanárom az Erkel Színház egyik vasárnap délelőtti matinéjára vitt el. Az ott látott zenés darab mélyen belém ivódott, hatása kamaszkoromig elkísért. De hosszú út vezetett a szülői háztól a színházig. Bár sok közöm nem volt hozzá, környezetem biztatására jeles eredménnyel erősáramú villanyszerelő vizsgát tettem. Újpesten, a Hajógyárban, majd a MÁV-nál dolgoztam mint elektroműszerész, de ezt a szakmát nem tudtam megszeretni. A pesti élet során viszont összehozott a sors Keresztessy Hédivel, valamint a férjével, Brandt Rudolffal, aki a bécsi opera énekese volt. Ők ketten megtanítottak énekelni. Az egyik év végi vizsgát meghallgatta a kecskeméti színház karmestere, Németh László, ő hívott először a hírös városba. Huszonkét éves voltam, amikor idejöttem, és Radó Vilmos direktor úr rögtön leszerződtetett segédszínésznek karkötelezettséggel.

- Ezzel el is dőlt a pályaválasztás?
- Véglegesen! Bár csak két évig tartott ez az első kecskeméti időszakom, de a színház minden zegzugát megismertem. Szerettek, tanítottak az idősebb kollegák. A második évadban Miszlay Pista a „Popfesztivál” egyik nagyobb szerepét nekem adta, a Tanút játszhattam, emellett segédszínészként, asszisztensként is sok feladattal bíztak meg. Ettől kezdve már tudtam, hogy színész leszek. Apám nem örült a döntésemnek: „Bohóc lett a fiam!” - tört ki belőle. Évekkel később azután ő is megbarátkozott a gondolattal, s amikor egyszer Szegeden megnézett, már csak annyit mondott: „Jól van, kisfiam!”

Főiskolásként

- Azután jött a Színház- és Filmművészeti Főiskola, az operett-musical tanszak, Kazán István osztálya.
 - Csodálatos és egyben rendkívül kemény évek voltak ezek. Éjszakánként általában az órákra készültem, reggel a főiskolán indult a napom, majd mivel a tanulás mellett Kazán színházában is játszottam, délutánonként próbák következtek, este pedig már a színpadon szerepeltem. Irtózatosan sokat dolgoztam, negyvenes átlagot játszottam havonta, de megérte. Kiváló tanáraim segítségével, még Nádasdy Kálmán is tanított, ekkor tanultam meg a színészmesterséget.

- Fővárosi évek, közben győri, szegedi vendégjátékok következtek, és csak bő másfél évtized múltán tért vissza Kecskemétre.
- Álmaimban 16 éven át a kecskeméti színházban jártam. Így amikor 1986 nyarán egyik reggel Lendvay Ferenc telefonon szerződést ajánlott, egy óra múlva már száradt is a tinta a papíron, rögvest aláírtam. Azóta itt élek, idén már a 25. évadomat töltöm. S boldogan mondhatom el, hogy rengeteg gyönyörű feladatot kaptam. Volt év, amikor hét új szerepet kellett megtanulnom. Például 1989-ben egyszerre voltam Mágnás Miska és a Fizikusok Möbiusa. Mostani szerepeimmel is maximálisan elégedett vagyok, öröm játszani a Nyomorultakban, a Pillantás a hídról főszerepét meg egyenesen jutalomnak érzem, annak is kaptam.

Feleségével és lányaival
a Pék Matyi-díjjal járó
egyiptomi jutalomutazáson

- Mit jelent Önnek a család, jut idő rájuk egyáltalán a sok próba, előadás között?
- Mind a mai napig nagyon fáj, hogy szüleim a válás mellett döntöttek. 13-14 évesen, kamaszsrácként éltem át ezt, s bizony sokat sírtam emiatt. Még 20 évesen is arra készültem, hogy lépésüket visszacsinálom, de nem sikerült. Hál’ Istennek, feleségemmel, Ba Évával, valamint két lányunkkal, Annával és Esztivel, ha nem is „zördülésmentes”, de alapjában véve boldog családként élünk. Mindezt megkönnyíti, persze néha meg is nehezíti, hogy ők is a színház világához kötődnek. Örömmel tölt el az is, hogy édesanyám itt él a közelünkben. Minden reggelt nála kezdek, jó dolog őt a születésnapomon egy csokor virággal köszönteni, és érezni azt, hogy 60 évesen is valakinek a kisfia vagyok!

Varga Géza