Az a fontos, hogy az érték ne menjen veszendőbe80

80 éves Bánszky Pál

Meleg szeretettel beszél minden egyes alkotóról, pedig művészettörténészként több mint 300 népművésszel, naiv művésszel van személyes kapcsolata. Bánszky Pál 1978 óta meghatározó egyénisége a kecskeméti kulturális életnek, a Naiv Művészek Múzeumának igazgatójaként és az Országos Népművészeti Egyesület elnökeként, számos kötet és tanulmány szerzőjeként azonban országos ismertségre és elismertségre is szert tett.  Eddigi kitüntetései mellé szeptemberben került oda a legújabb, a Magyar Örökség Díj, amelyet közösségteremtő és múzeumépítő munkásságáért ítéltek oda. 

Bánszky Pál
(Fotó: Bahget Iskander)

’56 után segédmunkás lettem – ennek megvan az oka –, de nem akarok belebonyolódni. Utána a KISZ megbízásából Budapesten létrehoztam egy ifjúsági házat, így aztán az egyetemi jelentkezésemet is elfogadták. Magyar-történelem szakra jártam, a negyedik évfolyamon vettem fel a művészettörténetet. A Népművelési Intézet Vizuális Művészeti Osztályán dolgoztam 20 évig. Nagyon jó gárda volt ott – Bak Imre, Karsai Zsiga –, nyitott művészetpolitikát folytattunk, még avantgarde-ot is zsűriztünk. Ez volt a hátterében annak, hogy összekülönböztem Vitányi Ivánnal, így kerültem Kecskemétre. 

Munkásságának két csomópontja van, a népművészet és a naiv művészet. Hogyan lehet meghúzni a határvonalat a kettő között?  
Tulajdonképpen az egyik a másikból születik. Amíg a népművészet egy közösség igényét, kultúráját elégíti ki, ahhoz igazodik, a naiv művészet az egyéniségből fakad. A múzeumban rögtön az első teremben ott van pl. Borosné képe a balett-táncosnőről, amelyen a gyerekkori álmát festette meg.  A mezőtúri Kupai Sándor világéletében állatokkal foglalkozott, a szülei hentest akartak faragni belőle, de amikor letaglózták az első borjút, akkor sírva szaladt hazáig. 64 borjú ellésénél segédkezett, amikor elpusztult egy. Ezt faragta meg Gyász címmel, amit csak az tudott így megoldani, aki átélte ezt az élményt. A Naiv Művészeti Múzeum egy értékmegőrző múzeum, később majd tisztázódik, hogy kit hova sorolnak be, most az a fontos, hogy az érték ne menjen veszendőbe.

Dr. Fekete György és Bánszky Pál,
a Magyar Örökség Díj átadási ünnepségén

Nagyon aktív életet élt, igazgató volt, egyesületi elnök és még sorolhatnánk a sokféle tevékenységet. Hogyan éli meg, hogy már nincs ennyi feladata?
Valójában még nem élem meg. 50 éve kezdtem, és amíg a fizikai állapotom engedi, csinálom például a tokaji művésztelepet. 10 évvel ezelőtt indultak el a Viselet és csipke alkotótáborok is. Amíg bírom, csinálom. Erre a nagy munkacentrikusságra egyébként ráment a családom. 25 éve egyedül élek, bár nagyon jó a kapcsolatom a volt feleségemmel, Kiss Éva művészettörténésszel. Hat unokával büszkélkedhetek: Kecskeméten élő Zsuzsi lányomnak négy gyereke van, Pesten élő Péter fiamnak kettő.
 
Akkor volt ünneplés a születésnapon.
Kicsit sok is. Júliusban a csipkések felköszöntöttek, úgy éreztem, hogy illik őket visszahívni – 14-en jöttek el hozzám. Aztán a Balázs János kiállítás megnyitója után a barátokat hívtam meg, utoljára pedig a család köszöntött fel. De szabad egy kicsit elégedetlenkednem is?

Szabad azt is.
Igazából nem látom a jövőjét a Naiv Művészek Múzeumának. Ez az egyetlen ilyen gyűjtőkörű országos múzeum, ami nemzetközi ismertségnek örvend. 12 külföldi kiállítást is rendeztem az anyagából, ami ritkaságszámba megy, de nem látom a biztosítékot arra, hogy meg is marad. A másik fájdalmam: tragédia, ahogy Tóth Menyhért hagyatékával bánnak. 2000 festményt, 7000 rajzot, 14 szobrot őriznek Kecskeméten, ugyanakkor 7-8 kép „lézeng” a kiállításon. A vezetésben van a kulcs, Gajdócsi idejében lehetett dolgozni. Nem az én érdemem, hogy kitaláltam a Szórakaténuszt, és hogy képtár lett a Cifrapalotából, ő teremtette meg a feltételeket. Ilyen vezető emberek kellenének.

Kállai Erzsébet