A legidősebb élő kecskeméti olimpikon100

1914. augusztus 4-én Debrecenben született Szemerey Andorné Törös Olga nyugdíjas pedagógus, tornász olimpikon. Már gyerekként is mozgékony volt, fiútestvérének köszönhetően kisgimnazistaként szaltózni is tudott. Csak húszévesen kezdett el versenyszerűen foglalkozni a szertornával, a Debreceni Torna Egyletben edzett Aradi Gyula irányításával. A talajtorna és a gerenda volt a kedvenc szere, legjobb egyéni eredményeit mégis korláton érte el. Ő volt az első, aki a lóugrás gyakorlatát szaltóval hajtotta végre. 1935-ben felvételt nyert a Testnevelési Főiskolára. Fővárosi tanulmányai mellett készült fel a főiskolai sport club versenyzőjeként és a tornászválogatott tagjaként az 1936-os berlini olimpiára. A női tornászcsapat aranyéremre is esélyes volt, de a bírók a hazaiaknak pontoztak, így a magyar csapat a bronzérmet szerezte meg. 1934-ben a Debreceni Református Tanítóképzőn szerzett népiskolai tanító diplomát, míg testnevelő tanári végzettségét 1939-ben kapta meg. Ezt követően Kecskemétre költözött, a Kecskeméti Református Gimnázium és Óvónőképző testnevelő tanára lett. A háború alatt nem rendeztek rangos versenyeket, így a versenyszerű tornázás helyett a tanításra és az edzői munkájára koncentrált. Az óvónőképző felsőfokú iskolává alakulását követően aktívan közreműködött módszertani kiadványok készítésében is. Harmincöt évi fáradhatatlan és lelkes pedagógiai tevékenysége után 1974-ben ment nyugdíjba. Edzőként és sportvezetőként részt vett Kecskemét sportéletében. Több évtizedes példamutató munkásságának elismeréseként 2011-ben a Magyar Olimpiai Bizottság Nők a sportban bizottsága életműdíját vehette át. Ugyanebben az évben a Kecskeméti Olimpiai Barátok Bóbis Gyula Köre kezdeményezésére a Kecskeméti Főiskola vezetősége az intézmény új tornacsarnokát róla nevezte el. 2014 júniusában a hírös város közgyűlése úgy döntött, hogy Kecskemét Város Díszpolgára címet adományoz számára.

„Debrecenben születtem, ott is nevelkedtem. Pontosabban a Homokkert nevű városrészben, ahol bátyám mellett én is meglehetős fiúsan nőttem fel. Rendszeresen másztam fára, vagy kerítésre, miként az alkalmi focimeccseken is mindig beválasztottak valamelyik csapatba. Mindent igyekeztem eltanulni a fiúktól, az iskolában pedig rendszeresen indultam az atlétikai versenyeken. Előbb a református gimnáziumba íratott pedagógus édesapám, majd a tanítóképző következett. Ennek elvégzéséig egyáltalán nem volt közöm a tornához. 

Egy elég ügyetlen iskolatársam közölte velem, hogy ő megy felvételizni Budapestre, a Testnevelési Főiskolára. Mivel én is kedvet kaptam hozzá, édesapám pedig nem ellenezte, én is feliratkoztam. Maga a felvételi «pimf» volt, egyszerű gyakorlatokat kellett bemutatni, viszont a húsz helyre négyszáz jelentkező aspirált. Hiába protezsált a főispán, az eredményhirdetéskor nem találtuk édesapámmal a nevemet a falra kiakasztott listán. 
 
A berlini oimpián bronzérmes tornászcsapat debreceni tagjai

Debrecenbe hazatérve elhatároztam, hogy bátyámat követve én is rendszeresen eljárok a Debreceni Torna Egylet edzéseire, ahol egy kitűnő szakember, Schmitt (Aradi) Gyula oktatott. Odajárt későbbi versenyzőtársaim közül Nagy Manci (Margit) és Fux Irén is. Mindez 1934-ben történt, s fél év múlva már országos versenyen is elindítottak. Ekkor már mind a négy szeren tornásztam. Mérföldkövet jelentett, amikor 1935 tavaszán Debrecen rendezhette meg az országos bajnokságot, s ott én is bemutathattam a gyakorlataimat. Elég jól alakultak a dolgaim, fel is figyelt rám Herpichné Vali néni (később Nagy Jenőné néven ért meg magas kort), aki a másik két debreceni mellett harmadikként meg is hívott a válogatott keretbe.
 
Az országos bajnokságon a TF-es felvételim is eldőlt. Megkérdezték tőlem, Törös kisasszony, nem akar jönni a TF-re? Nem kell még egyszer felvételiznie. Majd meggondolom, válaszoltam, aztán persze örömmel elfogadtam a meghívást. Mire ősszel a TF-re kerültem, Schmitt Gyula elkészítette a gyakorlataimat, így Vali nénitől már csak finomításokat kaptam. A válogatóversenyek alapján végül sikerült bejutnom a Berlinbe utazó csapatba. Az erősségem a talajtorna volt, ami az olimpián nem igazán számított, mert ebből csak csapatverseny volt. Szerettem a gerendát is, az olimpián én voltam az egyetlen tornász, aki hátraszaltóval jött le a szerről. Az összes szer eredményei, illetve az előírt és szabadon választott gyakorlatok alapján végül harmadikok lettünk. Akkor csalódottak voltunk, mert az első gyakorlatok megnyerése alapján arra számítottunk, hogy aranyéremmel térhetünk majd haza. A németek azonban a pontozóknál is élvezték a hazai pálya előnyét. Ráadásul még a második helyet is elvették tőlünk, utólag módosítottak a pontszámokon. Később azzal vigasztaltuk magunkat, hogy egy olimpián a harmadik helyezés is szép eredmény.

Az olimpiai csapat egyenruhájában a bronzéremmel

A TF-en 1939-ben szereztem meg a diplomámat, Ezt követően nem Debrecenbe, hanem Kecskemétre jöttem tanítani. Az itteni állásajánlatot azért fogadtam el, mert arra gondoltam, hogy innen könnyebb lesz feljárni Budapestre edzésekre. Debrecenben lett volna olyan edzőm, aki tovább tudott volna fejleszteni, de a távolság a fővárostól túl nagy lett volna. Sajnos kiderült, hogy a háború miatt nem lesznek nagy nemzetközi versenyek, így hamarosan abbahagytam az aktív tornászást, és a tanítás lett a fő hivatásom.

A háború után, az 1940-es évek végére – annak ellenére, hogy eszközeink, felszereléseink szinte egyáltalán nem voltak – már egészen jó, élénk sportéletet sikerült kialakítanunk az intézményben, illetve a városban. Atlétikában egy kiváló eredményeket produkáló csapatot kovácsoltunk, amely országos versenyt is nyert Budapesten. 1956-tól azonban szétszóródott a korábbi társaság, kezdtek leépíteni bennünket, elindult az intézmény átalakítása felsőfokú képzővé. Miután a felsőfokú képzés beindult, már nem volt olyan szintű sportélet, mint korábban, ugyanis az a korosztály már kevésbé volt aktív ezen a területen, mint a középiskolások. Egy kolléganőmmel elhatároztuk, hogy megpróbálunk javítani az óvodai testnevelésen. Elvégeztünk egy hároméves felmérés- illetve kísérletsorozatot, és ez alapján elkészítettünk egy módszertani könyvet is. Visszatekintve azt mondhatom, hogy megbecsülték a munkánkat, még a Magyar Tudományos Akadémiára is meghívást kaptunk egy szimpóziumra. Harmincöt évi munka után 1974-ben mentem nyugdíjba.
Dédunokájával a teremavató ünnepségen

A testnevelés soha nem tartozott az igazán elismert, megbecsült pedagógiai szakterületek közé, de én nem is az elismerés reményében végeztem a munkámat, hanem azért, mert szerettem. A legnagyobb öröm számomra az, hogy még ma is rendszeresen keresnek az egykori sportolóim, tanítványaim, akár telefonon, akár személyesen. Ez ér annyit nekem, mint bármilyen kitüntetés. Büszke vagyok rá, hogy olimpikonként hozzájárulhattam a magyar sport elismertségének növeléséhez. A sport egyébként is sokat adott számomra, fegyelmezettségre nevelt, növelte a kitartásomat, munkabírásomat.”
(Források:  *Debrecen Online, 2008  *Jocha Károly: Tornászkarrier a Homokkertből  *Katona József Könyvtár  *kecskemet.hu  *Kecskeméti Főiskola  *Kecskeméti Lapok, 2009  *kesport.hu  *Nők Lapja Café, 2012  *Vasárnapi Petőfi Népe, 2004)